Miért vagyunk statiszták a saját életünkben? Hogy történhetett ez? Eric Berne szavai szerint világra jöttünkkor a főhősnek érkeztünk saját színpadunkra. Akkor még a permanens jelen állapota uralkodott. Ha épp jókedvünk volt, belemosolyogtunk a világba, ha pedig ráeszméltünk, hogy éhesek vagyunk, hogy „nem kerek a világ”, bátran üvölthettünk, kifejezve autentikus érzéseinket. Aztán valami megváltozott, megkopott, s tíz-húsz-harminc év távlatából az élet már csak telik. A gyűlölt hétfőket túl kell élni. Ússzuk meg a hetet, legyünk túl a féléven, vészeljük át ezt a nehéz időszakot, és bírjuk ki, ami jön, azért, hogy… Miért is?Kissé morbid, de mélyen igaz állítás: „Őrizzük meg a nyugalmunkat, mert száz év múlva mindannyian egyformák leszünk.” Sajnálatos, de tény: mindannyian meg fogunk halni. Lehet persze nem tudomásul venni, homokba dugni a fejünket, nem szembesülni a végesség, a halandóság, a mulandóság kérdéseivel, de vakvágányra futunk – s akkor már késő lesz.

Az idő szubjektív

Sosem volt ennyi időnk, s mégis ma érezzük leginkább, hogy nincs időnk. Különös, paradox folyamat ez. A technológia ma már mérhetetlen szabadidőt biztosíthat(na) számunkra, s mégsem tanulunk meg élni ezzel a páratlan lehetőséggel. A megélés helyett marad a megosztás és a posztolás folyamatos rabigája. Rabság, amit mi választottunk magunknak. Az „üres idő”, „a csend”, „a megállni tudás” értéktelennek hat az új „normalitásban”. Elvégre valaminek mindig történnie kell – csakhogy ebből egy véget nem érő sodródás következik. Milliók nem tudnak nemet mondani az őket érő ingerekre, hiszen akkor a végén még kimaradnak valamiből. Így leszünk szép lassan statiszták a saját életünkben, s azt hisszük, főhősnek lenni különleges kiváltság, ami csak keveseknek   jut. Különösen hangsúlyos a „saját élet” kifejezés – vagyis főszereplőnek lenni a „saját életünk”-ben és nem „az élet”-ben! Ebben torzítanak nagyot a milliárdos iparágat jelentő önsegítő könyvek, workshopok, tanfolyamok. Elhitetik velünk, hogy elég csak hinni benne, erősen akarni, s akkor majd megtörténik, mi is milliomosok, sikeres startup-alapítók, csúcsvezetők, „nagy emberek” leszünk. De általában nem leszünk… A logikájuk kristálytisztán védi őket. Nyilván nem lettünk azok, hiszen nem akartuk elég erősen, vagy nem hittünk benne eléggé. A mi hibánk. S ők tetszeleghetnek tovább. Ilyen példa itthon is, külföldön is szép számmal akad.Önmagunk életében a kontroll visszaszerzéséhez így különösen fontos a realitásérzék. Hogy „az Élet”-ben lehetsz-e nagy ember? Ezt senki sem tudja. Ám hogy a „saját életed”-ben lehetsz-e főszereplő, alakító, kulcsszereplő, hogy a végén, amikor eljön az óra, elégedetten távozz az élet színpadáról, a válasz egyértelműen: igen.

A gyűjtögetés és felhalmozás kényszerében

Sokunkon egy felhalmozó attitűd és cselekvés hatalmasodik el, s mintha ez a trend uralkodna az információk, élmények, kütyük, fejlesztések, sőt tárgynak tekintett emberi kapcsolatok vonatkozásában is. Többet, jobbat, újabbat akarunk – lehetőleg minél kisebb energia-befektetéssel. Akció itt, lehetőség amott, s végül már meg sem látjuk azt, ami az életet igazivá teszi. A fókusz a „tartályra” kerül, nem a bele töltött tartalomra. A „tartály” persze fontos, ezt senki nem vitatja, de valójában csak egy körülmény. Erről azonban megfeledkezünk, s ezért a fogyasztóipari szemlélet manapság uralkodó agresszív, sodró lendülete is felelős. Elsősorban azonban mi magunk vagyunk azok. Ha főszereplők szeretnénk lenni a saját életünkben, akkor a felelősséget is magunknál kell tartanunk. Nem lehet ujjal mutogatni s felmenteni magunkat. Ez azonban nem könnyű. Elvégre ki olvas ma Lao Ce kötetet!? Egy helyütt ezt írja: Rang, vagy élet: melyik főbb?/Kincs, vagy élet: melyik több?/Szerzés, vagy vesztés: melyik túlélhetőbb?/Aki sokat szerzett, sokat vesztett;/aki sokat gyűjt, több kárt szenved./Aki megelégszik, kudarc nem éri,/aki megtorpan, veszély nem éri,/a maradandóságot éli.

A teljes élet

Ahogy a Biblia fogalmaz: jó vénségben meghalni az élettel betelve. Mit jelent ez valójában? Sőt: mit jelent ez önmagunkra vonatkoztatva? Amikor a „teljes élet” kifejezést kimondjuk, vajon csak egy üres frázis, vagy érdemi, átgondolt tartalom, mely iránytűnként szolgál utunkon? Ez is egy újabb kulcs. Nem elég vágyni a teljes életet, ha nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mit is jelent számunkra. Milyen lenne az az életstílus, amire büszkén nézhetünk vissza, hogy igen, ez volt, ilyen volt az én életem.

Így éltem, és ezzel elégedett vagyok.Nem lehet állandóan versenyeredményeket produkálni. Még egy élsportolónak is formaidőzítésre van szüksége ahhoz, hogy a csúcsteljesítményt a jelentős megmérettetésen érje el.  De lehetetlen folyamatosan halmozni a rekordokat –az átlagembernek pedig különösen az. Az év 365 napjának mindegyikén nem lehet állandóan extázisban lenni, az sokkal inkább pszichiátriai kérdés, nem pszichés normalitás. Az extázis attól különleges, hogy a jó értelemben vett napi ritmus veszi körbe. A napi ritmus, ami viszont ne napi mókuskerék legyen. Ezért lehetne talán a legtöbbet tennünk. Tenni és nem csupán beszélni róla!

A statiszta állandó mókuskerékben teker, a főszereplő látja az A-ból B-be jutás lehetőségét, ugyanis tud – és elsősorban mer – rajta gondolkodni. Meg tud, meg mer állni a XXI. század állandó pulzálásában. Nem azt nézi, amit nem lehet, nem arról beszél, ami történt, nem nyitja ki nap nap után a panaszkodás szelencéjét, hanem arra figyel, amit még meg lehet tenni, arról értekezik, ami a jövő, ami a terve, ami a szándéka, ami hajtja. A folyamatos puffogás és picsogás helyett lelkesíti magát, mert képes megelégedni és az élettel betelni, hiszen számára a teljesség nem egyenlő a tökéletességgel. Ahogy a pszichológia oly sokszor hangsúlyozza – nem véletlenül – az „elég jó” fogalmában él.

A két életszemlélet közötti különbség egy példával könnyen megragadható. A régi idők embere, az „analóg ember” – tegyük fel, hogy istenfélő volt –életútja során megélt egyetlen istenélményt. Misztikus pillanat volt ez, mely akkor és ott számára végre megadatott. Kegyelmi állapot, ahogy mondták. Ezért élt addig, és ettől vezérelve vitte tovább az életét. 

Az új kor embere, a „digitális ember” ezzel szemben, ha megél egy istenélményt, másnap már újra meg akarja élni. Még egyszer, sőt, esetleg egy kicsit máshogy, sőt, ha lehet, még annál is jobban, sőt, akár online streamelni szeretné ezt másolnak is. S a közeg, ami körülvesz, még azt is elhiteti velünk: mindez nekünk jár. Ez a nagy különbség. (Megjegyzés: vegyük észre, hogy az istenélmény kifejezés helyett bármi más vágyott énállapot, státusz, eredmény, vagy épp az elcsépelt boldogság-érzés is behelyettesíthető, az összehasonlítás megállná a helyét.)

Végezetül ismét citáljuk ide Lao Ce gondolatát: „Az anyag a dolgok hasznát, az anyagtalan a lényegét határozza meg.” Ahhoz, hogy az élet ne menjen el mellettünk egy fókusz- és attitűdváltás szükséges. Egy időgazdálkodással foglalkozó szemlélet a „nem fontos” és „fontos” dolgok közötti különbség meglátására inspirálna minket, elvégre így lehet fontossági sorrendet állítani.

De ne álljunk meg itt, ez ugyanis kevés. A központi kérdés, mi a „lényeges” az életünkben, hogy legyen, lehessen egyáltalán saját életünk.