A játék révén a gyerekek azt csinálják, ami számukra szórakoztató, Gray szerint ezáltal a játék a mentális egészség egyik közvetlen forrása. A kutató elmondása alapján egyértelmű bizonyíték van arra, hogy ha elveszik a gyerekektől az önálló tevékenység lehetőségét, akkor nem tanulják meg, hogyan legyenek függetlenek, ez pedig szorongáshoz, depresszióhoz, a jövőtől való félelemhez vezethet.

„Az igazi válság az, hogy a fiatalok kezdik elveszíteni azt az érzést, hogy saját maguk képesek megoldani a problémáikat. A gyerekek ezeket a dolgokat az önálló játékon keresztül tanulják meg, amikor tulajdonképpen a saját problémáik megoldása a feladatuk. Tárgyalnak, egyeztetnek a társaikkal, kitalálják, hogyan oldják meg egymás között a vitákat. Ha valakinek baja esik, rájönnek, mit tegyenek a bántódás ellen. Amikor a gyerekek dönthetnek, és problémákat oldhatnak meg, akkor az úgynevezett belső kontrolljukat gyakorolják. Elkezdik úgy érezni, hogy a külvilág helyett végre ők is irányíthatják az életüket” – mondja Gray.

Minden korosztály esetében léteznek bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy a gyenge belső kontroll előrejelzője lehet a jövőbeli szorongásnak és depressziónak. „Amikor úgy hisszük, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk, és nem tehetünk ellene semmit, az meglehetősen szorongáskeltő életkép” – teszi hozzá Gray.

A belső kontroll központi szerepet játszik egy széles körben ismert pszichológiai elméletben, melyet öndeterminációs elméletnek hívnak. Az elmélet szerint a gyermekeknek és a felnőtteknek három alapvető pszichológiai szükséglete van, melyek meghatározzák az egészséges fejlődést: a kompetencia, az autonómia, illetve a valahova tartozás igénye. Az autonómia jelenti azt az érzést, hogy van némi szabadságunk eldönteni, mit fogunk tenni, és hogy mi irányítjuk az életünket. A kompetencia szükségletén keresztül nemcsak azt éljük meg, hogy szabadon megválaszthatjuk, mit akarunk csinálni, hanem azt is, hogy meg is tudjuk azt csinálni. A valahová tartozás igénye a másokhoz való kapcsolódásra, a másokkal való törődésre, a mások törődésének elfogadására vonatkozik, ami tulajdonképpen a kötődésről szól. Az elmélet szerint tehát a társakkal való kapcsolat rendkívül fontos tényezője a jóllét érzésének.Ezek az elképzelések az ősi kultúrákban is megjelennek, ahol a kisgyermekek körülbelül négyéves korukig az anyjuk közelében tartózkodnak. Onnantól kezdve azonban szabadon fedezhetik fel a környezetüket más gyerekekkel, és bizonyos feladatokat is teljesíteniük kell egyedül. Ezen kultúrák mindegyikében a gyerekeknek nagyobb a szabadságuk, de a felelősségük is, amellett, hogy magasabbak az elvárások azzal kapcsolatban, hogy mire kell képesnek lenniük. Ez azt sugallja, hogy evolúciós szempontból az önálló tevékenység, a személyes felelősség, valamint az önállóan kezdeményezett felfedezés és tanulás ideális esetben már egészen korai életszakaszban elkezdődik.

Gray és szerzőtársai korrelációs bizonyítékokat mutatnak be – meglehetősen sok forrásra támaszkodva –, de ez az együtt járásokra való hagyatkozás egyes kutatókat nyugtalanít. Corey Keyes, az Emory Egyetem szociológiaprofesszora szintén nem vitatja el, hogy a játék igen gazdag tevékenység a gyermeki fejlődés szempontjából, ugyanakkor szerinte sok minden más is megváltozott az utóbbi évtizedekben. Keyes szerint ezek inkább arra engednek következtetni, hogy a játékkal töltött idő csökkenése nem jelzi, hanem okozhatja a mentális egészségi problémákat. Stephan Collishaw, a Cardiffi Egyetem professzora szerint óvatosan kell ok-okozati összefüggést levonni e tendenciák között. Ő úgy látja, hogy az idők során számos változás történt, amelyek szerepet játszhatnak a mentális zavarok terjedésében: az iskolai nyomás, az erősen strukturált időbeosztás, a szülők mentális egészsége, illetve a digitális technológia térhódítása. Nehéz azonban ezeket szétválasztani, és meggyőzően bizonyítani, hogy az egyik kauzális hatással lenne a másikra.

Gray is egyetért abban, hogy ez nem csak a játékról szól. Szerinte a fiatalok társadalomban betöltött szerepéről és a fiatalok képességeiről alkotott általános szemlélet változott meg. „Egyre inkább azt hisszük, hogy a fiatalok inkompetensek, és nem bízhatunk abban, hogy felelősségteljesen cselekednek. Ez pedig önbeteljesítő jóslattá válik, mert ha nem adjuk meg nekik ezeket a lehetőségeket, a képességeik sem tudnak fejlődni. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeknek több lehetőséget kell adni a függetlenségre, a választásra, a társaikkal való interakcióra és az egyéni fejlődésre” – mondja a pszichológus.

Forrás: https://www.scientificamerican.com/podcast/episode/is-too-little-play-hurting-our-kids/

Hesz Rebeka