A lányomat vittem reggel az iskolába, miközben folytatta a hetek óta tartó témát a kocsiban: szeretne egy kecskét. Mindent előre kitalált már a puhításomhoz. Három évig nem kér más születésnapi ajándékot, megtanulja, hogyan kell gondoskodni egy kecskéről, megígéri, hogy mindig a kecskével lesz a kertben. Mindent elolvasott már az interneten. Napok, sőt hetek óta kitartóan elmondja ezt úgy, hogy tudja, nem sok esély van a kecskére. Sőt, két kecskére, ahogy ő igazán szeretné. Megígértem neki, hogy felhívom az önkormányzatot, és megkérdezem, egyáltalán lehet-e kecskét tartani a kerületben, és közben azon gondolkodtam, milyen érdekes ez az öröklődés dolog, hiszen én is hasonlóan csinálom, ha valamit igazán akarok. Nem egyedi technika, de nekem könnyen ment, nem kellett hadakoznom, mert egyke vagyok, nincs testvérem. A lányomnak viszont három is van. A családunk egyfajta élő családterápiás laboratórium, minden szakember álma lenne megfigyelni, hogyan alakul például az ő pozíciója: ő a negyedik gyerek, de a férjemmel az első közös, vagyis bizonyos szempontból elsőszülött. A férjemnek ő a harmadik gyereke, nekem a második. Megkérdeztem tőle egyszer, hogy ő mit érzékel ebből az egészből, melyik „pozíció” áll hozzá a legközelebb, ugyanis a nagyobbak már gyakorlatilag nem is élnek velünk, külföldön tanulnak, illetve a nagy korkülönbség miatt az ő életében nem is voltak mindennap jelen. Azt mondta, a negyedik. Nagyon örültem neki, mert nekem ez azt jelenti, hogy olyan gyökerei is vannak, amiket nemcsak a szülei, de a féltestvérei is erősítenek számára. 

Aktuális lapszámunk a gyökereinkben megszülető identitásunkról szól, melynek feltárása legtöbbször nem is olyan egyértelműen egyszerű önismereti folyamat. Reméljük, hogy cikkeinken keresztül hozzájárulhatunk ehhez az izgalmas és sokszor titkokkal teli úthoz.