„Ezért rossz, ha történik velünk valami, és nem örökítjük meg, vagy ami még rosszabb,ha nem is tudjuk, nem is látjuk, és meg sem halljuk, mert később már nem lesz rá mód, hogy felelevenítsük.”

Javier Marías: A szívem fehér

Mikor és miért kezdünk naplóírásba?

Talán nem véletlen, hogy egyikük kamasz (pontosan 13 és 3/4 éves, bár naplóit töretlen lelkesedéssel gyártja egészen felnőtt koráig), másikuk pedig fiatal felnőtt nő, aki az identitáskeresés, a párválasztás, az elköteleződés buktatóin próbálja pikáns, önreflektív humorral átverekedni magát. Hiszen naplót általában nem akármikor kezd írni az ember: életünk sorsdöntő időszakai – akár fejlődési krízisek, akár váratlan, előre kevéssé tervezhető fordulatok, egyensúlyvesztések – kedveznek a naplóírási hajlandóságnak.

Aztán hogy ez meddig tart, az természetesen függ attól is, kinek mire való igazából a napló. Beszélgetésre önmagunkkal vagy egy létező, ám valamiért elérhetetlen, netán fiktív „másikkal”? Vagy arra, hogy átgondolva a mindennapokat, a fontosabb eseményeket, interakciókat, érzelmeket, a leírás által fél lépést távolodva kellő rálátással tudjuk kezelni az életünket? Lehet, hogy bizonyos életszakaszainkban a naplónk a legjobb (vagy éppen egyetlen) barátunk – aki bár nem válaszol, de meghallgat, akivel biztonságos, szégyenkezésmentes mély bizalmi kapcsolatot tudunk kialakítani? 

Van, aki dokumentációs célból írja, hogy nyomot hagyjon, van, aki azért, hogy kiadja magából az őt foglalkoztató, feszítő vagy nyomasztó érzelmeket, van, aki ezzel teremt struktúrát, rendszert, vagyis átgondolásra, szintetizálásra használja, s van, aki a naplón keresztül, annak segítségével emlékezik. A ventilláció (még ha írásban is történik) alkalmas a szorongás oldására, megkönnyebbülést hozhat.

Életünk változását, alakulását rögzítve könnyebben követhető a fejlődés (természetesen az ismétlődő bukfenceink, botlásaink is egyértelműbben és könyörtelenebbül kirajzolódnak). A napló egyszerre segít létrehozni a saját narratívánkat, formálja az önképünket, támogatja és fejleszti az önreflektivitásunkat, ezáltal alakítja az élettörténetünket. Némiképp leegyszerűsítve nemcsak mi hatunk a naplóra, hanem a napló is miránk. Pontosabban a naplóírás maga.

Kinek is írjuk?

Hiszen a naplóíráshoz énidőre van szükség (miként a napló olvasásához is, de arról majd később), kissé le kell lassulni, elmélyülni, befele figyelni, aminek óhatatlan következménye, hogy bensőségesebb, intimebb kapcsolatba kerülünk önmagukkal. Amennyiben offline naplót írunk. Ám a blogok, a közösségi média különböző felületein megjelenő naplók vagy napló jellegű bejegyzések írásakor és olvasásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy közönségnek készülnek, az alkotás során fontos a produktum és a visszajelzések, s mivel tudjuk, hogy szavainkat tízen-százan-ezren olvassák, óhatatlanul is megfontoljuk azokat. Belső cenzúránk jobban működik, ha a külvilág érdeklődő és várakozó tekintetéhez igazítjuk sorainkat.

A napló – akár a telefonunkba vagy a számítógépbe jegyzetelünk, akár  maradunk a hagyományos, kézzel írt formánál – jellegéből és funkciójából fakadóan különleges helyet foglal el az életünkben. Mégis, ha most egy pillanatra megtorpanunk, és átgondoljuk, vajon hol is bujkálnak a régi naplóink… nem biztos, hogy rögtön tudunk válaszolni. Mert a naplók nagy része nagyon kifejlett rejtőzködőképességgel rendelkezik. Néha évtizedekre eltűnnek, hogy váratlan helyen, néha kéretlenül előbukkanjanak. Esetleg pontosan ismerjük a rejtekhelyüket, ám sokszor évek telnek el anélkül, hogy újraolvasnánk őket. Aztán mégiscsak elővesszük (miért is?), hirtelen megleljük, beléjük olvasunk, nosztalgiázunk, s egyszer csak arra ocsúdunk, hogy órákra kimerevedett a pillanat, megállt az idő, mi pedig mindent félbehagyva csak olvasunk, és emlékezünk.

Nemcsak az előbukkanásuk, hanem már a keletkezésük is homályos. Ha nem is feltétlenül titokban, ám döntően titkosan keletkeznek, csak az igazán fontos másikak és kiváltságosok vethetnek bele engedélyezetten pillantást. (Ezért is olyan felzaklató és vérlázító, ha idegenek – és itt idegeneknek számítanak a kíváncsiskodó és kutakodó rokonok is – illetéktelenül beleolvasnak, vagy visszaélnek a naplóba rejtett információkkal.)

(M)ilyenek voltunk?

Hol van a napló idő-dimenziója? Íródik a jelenben, néha belekeveredik néhány múltbéli esemény, ám eszünkbe jut-e közben, hogy mikor fogjuk újraolvasni – ha egyáltalán szeretnénk a későbbiekben bármikor is találkozni jelen önmagunkkal? Vagy a naplót csupán arra használjuk, hogy „kiírt” történeteinkre rácsukjuk a fedelet, bízva abban, hogy többé nem találkozunk össze velük: fedje őket a por, borítsa be a múlt. Hordoz-e a naplónk üzenetet a jövőnek (a jövőnknek), a tíz, húsz, harminc évvel későbbi magunknak? Később olvasva őket mennyire tudunk elnézőek, értőek és megértőek, szeretetteliek lenni azzal a fiatallal, akik valaha voltunk?

Mert az emlékeink csalhatnak. Akár jótékonyan módosíthatják a múltat. Óhatatlanul el is felejtjük azt, amire nem szívesen emlékezünk. Vagy nem úgy. Ám a naplónk, miként a fényképeink, feketén-fehéren (vagy az utóbbiak színesen) megmutatják: valójában milyenek voltunk. Tükreink az időben, beléjük pillantva múltbeli énünk üzen jelen magunknak. Meglátjuk-e őt, meghalljuk-e vajon, vagy csak zavarba jövünk, pironkodva szégyenkezünk azon, hogy ilyenek voltunk, így éreztünk. Emlékszünk-e vajon, tudunk-e, merünk-e kapcsolatba lépni azzal a régi magunkkal, akinek szorongásai, félelmei, titkos vágyai, szerelmei, nehéz dilemmái az idő homályából egyszer csak napvilágra bukkannak? Tényleg én voltam? Ilyen voltam? Én voltam az, aki most vagyok? Ám nemcsak emiatt lehet felzaklató a régi naplónk olvasása, hanem abból fakadóan is, hogy kikerülhetetlenül feszeget olyan identitásformáló kérdéseket, amik arra vonatkoznak: vajon az a régi valaki mit szólna a mostani önmagamhoz. Így szerette volna, ilyennek tervezte a jövőt? Büszke és elégedett lenne, barátok lennénk, netán ciki lenne, szégyellné azt, akivé váltunk? Hol a kapcsolat, a folytonosság a régi és jelenlegi magunk közt? Hová lett az a régi… - sóhajtjuk, és ennek a mondatnak ahány ember, annyi befejezése lehet.

Miért akarnánk felejteni? 

Mit kezdjünk ezekkel a szembesítő pillanatokkal, hogyan kezeljük a dokumentumainkat, titkainkat, tárgyi emlékeinket, amik nem engednek „csalni”? Önmagunk előtt semmiképp. Természetesen felmerülhet a „titkosítás” vagy a megsemmisítés gondolata is. Széttépjük, elégessük, elássuk, vessük a Dunába, vagy nyomjuk meg a delete gombot? Hogyan lehet a legbiztonságosabban eliminálni a múltat, és benne néha ügyetlen, tébláboló, máskor kritikus, számonkérő vagy életteli, idealista önmagunkat? Hogyan lehet bombabiztosan elfelejteni a fájó történeteinket, a bántásokat, a veszteségeket, csalásokat és megcsalásokat? Hogyan lehet megúszni a találkozást azzal a régi másikkal, aki egy kicsit különbözik is, de hasonlít is rám?

Nem tudom. Pontosabban azt nem tudom, hogy miért kellene mindezeket kikerülni, megsemmisíteni. Hiszen ezek is mi vagyunk, mi voltunk, saját – ha mégoly fájó, zavarba ejtő, esetleg szégyenteli vagy bűntudattól terhelt – tapasztalatainkból tanulni és fejlődni tudunk. Ha merünk. Folytonos élettörténetünknek, koherens narratívánknak részei ezek, az őket őrző naplók (amik a fényképektől annyiban különböznek, hogy ezeket – kivéve a manapság divatos szelfiket – mi készítjük önmagunkból önmagunknak) mementók, ám a bennük archivált érzések és gondolatok nem attól vannak, hogy leírtuk őket. Ez csupán a forma. Segít felidézni, emlékezni. Ha magát a tárgyat el is pusztítanánk, a történeteink, az emlékeink velünk maradnak, meghatároznak és formálnak minket a jelenben, miként alakítottak és befolyásoltak a múltban egészen idáig. Általuk lettünk azzá, akik vagyunk. Minden jó-rossz tulajdonságunkkal együtt.

A naplók óriási értéke – ha merünk élni vele –, hogy a személyességükkel lehetőséget adnak az őszinteségre. Ahol színre-szín mutatkozhatnak meg azok a történeteink és benne önmagunk, amiket kényszerűségből vagy énvédelemből kicsit óvatosabban, másként beszélünk el még a legbizalmasabb barátunknak is. Időről-időre megfeledkezhetünk róluk, az írásukról és az olvasásukról egyaránt, halványulhat a jelentőségük – ez gyakran az általános komfortérzetünk függvénye is lehet: éppen mennyire van szükségünk rájuk. De a hiányuk, pontosabban az, amit az elpusztításuk jelképezne (mert ez az agresszív, megsemmisítő aktus a maga konkrétságán túl sok erős, szimbolikus üzenetet is hordoz), ha ezáltal megszűnne  múltunk nehéz vagy nehezen vállalható pillanatainak emlékezete, lenyomata, az olyan szaggatottá és lyukacsossá tenné az élettörténetünket, ami feladja a leckét, ha összefüggéseket, tiszta beszédet, hitelességet várunk magunktól.

És ha már nem vagyunk?

Nagyjából ez lehet a sorsa a naplóinknak, amíg élünk. De mi történik velük akkor, ha mi már nem vagyunk? Személyességükből, a bennünk rejlő titkokból fakadóan óhatatlanul is különböznek a hagyaték többi elemétől. Szeretnénk-e vajon, hogy rokonaink, leszármazottaink halálunk után olvasgassák őket, vagy inkább az lenne jó, ha velünk együtt megszűnne, fátyol borulna minden árulkodó nyomra titkos vágyainkról, bizalmas történeteinkről? Bár azt is gondolhatjuk, hogy most már mindegy, utánunk az özönvíz: tudják meg, hogy ki is volt „valójában” az a Manci néni, Ómama vagy Lajos bácsi, akit éltében ismertek valamilyennek, ám halála után egy titkos napló előbukkanásával árnyalódhat a róluk alkotott kép – pozitív és negatív irányban egyaránt. Minket ugyan már nem zavar!

Temérdek film és regény foglalkozik ezzel a nagyon izgalmas témával: a váratlanul – és sokszor kéretlenül – napvilágra került naplók komoly kalamajkákat, romantikus nyomozásokat, vérre menő vitákat vagy évtizedek óta remélt kibéküléseket generálnak pusztán azzal, hogy a kíváncsi rokonok belekukkantanak. De ki kell-e nyitni valakinek a személyes naplóját akkor, ha halála után rátalálunk? Vagy tiszteletben tartva az eredeti szándékot, őrizzük tovább a napló titkát? Ki tudja… Talán a legegyszerűbb, ha magunk rendelkezünk arról, mit szeretnénk, mi történjen a naplónkkal halálunk után (ha nincs erőnk, kedvünk az utolsó előtti pillanatban megsemmisíteni). Természetesen ez egy illuzórikus elképzelés, kevesen térnek ki a naplójukra a végrendeletükben. Így hát döntően az utókor feladata, hogy mit kezd a megörökölt titkokkal. De ez már távolabb mutat…

Utószó helyett…

Sok évvel ezelőtt egy szeretett idős rokonom rám bízta a naplóját. Azt mondta, nagyon felzaklatná, ha még életében meg kellene semmisítenie a személyes emlékeit, de aggasztja az a gondolat, hogy halála után bárki a rokonok közül beleolvasna. Így nekem adta azzal a pontos utasítással, hogy miután meghalt, olvasatlanul égessem el. Azért nekem, mert tudta, hogy semmi módon nem fogok belenézni (a napló sokszintű bizalmi kérdés). Elfogadtam, megígértem neki. Három éve meghalt. A napló azóta is nálam van, értelemszerűen senki nem nyitotta ki. Elégetni azonban nem tudom, olyan fantáziáim vannak, mintha valami kincset kellene megsemmisítenem. Egyelőre… Azzal vigasztalgatom magam, hogy végül is nem beszéltük meg pontosan, mikor is van a „halála után”. Így van időm ezen a kérdésen még néhány évet vagy évtizedet morfondírozni. Mert nem olyan egyszerű egy naplót elégetni. A magamét sem, a másét sem. Lehet, hogy majd az enyémmel együtt fogom… egyszer… vagy ki tudja…

Dr. Árkovits Amaryl – pszichiáter, pszichoterapeuta, filmklubvezető, a Magyar Családterápiás Egyesület és a DREAM Egyesület elnöke