Hirdetés
Mipszi
Mipszi.hu

A test emlékezete

A testünkhöz való viszony, a testünkről kialakított kép legszemélyesebb, legintimebb tapasztalásunk. 

A test emlékezete

A pszichoterápiától sokan a test élménytartományának feltárását, a saját testhez való viszonyulás javítását, a testséma korrigálását, a nem verbális önkifejező viselkedés tudatosítását és a test örömszerző képességének visszaállítását várják. Freud egyik korai követője, Wilhelm Reich munkássága nyomán a pszichoterápiák világában egyre inkább fókuszba kerül a testélmény, a test megéléséhez köthető tudatos és a tudatból kiszorított tapasztalások, a testképzetek világa – vagyis a test tudattalana. Ahhoz, hogy a test emlékeivel foglalkozhassunk, a test-pszichoterápiák (szomato-pszichoterápiák) feltételezik a „testi emlékezet” létezését. 

Hirdetés

Hogyan emlékezik a test? 

Az igen korai, „szavak előtti” csecsemőkori élmények rendkívüli jelentőségűek a testkép alakulásában. A test tudattalanában a korai testérzetek által meghatározott testkép, a test „története” – az érintések, simogatások, a traumatikus tapasztalások (erőszak, verések, műtétek) nyoma – tárolódik, s mindez meghatározó a társas kapcsolatokban, az intimitásban megélhető élménypotenciálra. Mindmáig vitatott kérdés, hogy létezik-e az agyon kívüli, „a szövetekben” tárolt „testi emlékezés” – erre olyan testi érzeteket, fájdalmakat vagy más testi tüneteket hoznak fel példának, amelyek azokon a testrészeken, bőrfelületeken jelennek meg, ahol a testet valamilyen trauma érte. A sejtek, a szövetek, a szervek emlékezete a szervátültetések kapcsán is felmerül. Egyesek furcsa tapasztalásokról, álmokról, felvillanó „emlékképekről” számolnak be, amiket esetleg a szervdonor élhetett meg valaha – az ilyen „emlékezés” azonban egyelőre nem bizonyított, a szkeptikusok az ilyen élményeket az idegen testrész befogadásával kapcsolatos fantáziákkal hozzák összefüggésbe. Mindenesetre érdemes további kutatásokat végezni, amivel igazolni – vagy cáfolni – lehet a „testi/szöveti emlékezés” feltevését. Ami ténynek tekinthető – és amit a szomato-pszichoterápiás módszerek tapasztalatai is igazolnak: a szavakon túl, „a testre íródott élettörténet”, a korai életszakaszok testi érzékletei megőrződnek az idegrendszerben, így meghatározhatják a későbbi testi élményeket.  Van, aki biztonságosnak és testileg is kellemesnek éli meg az érintést, az ölelést, a testi közelséget, mások ellenben fullasztónak, fenyegetőnek, elnyelőnek találják – mindez a korai élményekre visszavezethető személyes kötődési mintázatától függ..

A kötődésmintázatok leírása John Bowlby angol pszichiáter nevéhez fűződik. A kötődés a csecsemő ösztönszerű késztetése arra, hogy az őt gondozó személlyel szoros kapcsolatot alakítson ki – később pedig a felnőtt intimitás és kötődés alakulásában is meghatározó szerepet játszik. A kötődés-tapasztalások alapjait, az anyai viselkedés érzékenységének, empatikusságának, válaszkészségének emlékét részben a szavak előtti testi emlékek képezik. A baba jelzéseire az etetés, nyugtalanság, fizikai kontaktus iránti igény esetén megfelelő érzékenységgel reagáló anyák gyermekei a későbbiekben biztonságos kötődést mutattak, míg a szenzitív gondoskodásban mutatkozó problémák a kialakuló kötődési mintázat bizonytalanságában voltak tetten érhetőek a Mary Ainsworth által végzett csecsemőkutatásokban.

A testi emlékezés a bontakozó önérzékelés korai emlékeit is tartalmazza – lehetséges, hogy már a magzati korban is rendelkezünk az önérzékelés képességével. A magzat méhen belüli elmozdulásai és az önmaga indította mozgásból származó tapasztalat, majd a későbbi hallási/egyensúlyozási érzékletek összegződése – amihez hozzátehetjük a születés élményének traumatikus tapasztalásait is – ugyancsak a testi emlékezés, a testi tudattalan tárhelyén pihennek.

Stanislav Grof elmélete szerint a születés során szerzett tapasztalatok oly erősek, hogy akár a „tudattalan életforgatókönyv” meghatározói lehetnek. A szülést követően a csecsemő és gondozói közötti kapcsolatban jelentős szerepet kap az érintés, így tovább differenciálja a baba testképzetét. A korai tapasztalásokat nagyban meghatározza az anya, a gondozó stílusa, az a mód, ahogyan a csecsemő testét kezeli: a ringatás, a fürdetés, a tisztába tevés mikéntje, ritmusa, a gondozó hangszíne, beszédének dallama, lélegzetvétele. S ebben a kapcsolatban az összehangolódás – vagy ennek hiánya – nehezen megfogalmazható „kapcsolati tudást” képez, ami az ún. procedurális memóriában tárolódik.

A testi emlékek Grof szerint „kondenzált” élményrendszerek, azaz adott témák (pld. megaláztatás, szégyen, elutasítás stb.) köré felépülő tapasztalat-sűrítmények, tudattalan élményösszefüggések formájában tárolódnak, s az összekapcsolódó traumatikus emléksorok mélyén döntően testi érzeteket találunk. Francine Shapiro az emlékek tárolásának hálózatait írta le, amelyek kapcsolódnak egymáshoz, ugyanakkor kapcsolódnak a legkorábbi hasonló emléknyomhoz, mely úgy tárolja az érzékleteket, ahogy a traumatikus esemény során megéltük (beleértve a testi élményeket is).

A testi emlékek bevonása a pszichoterápiák világába tehát új perspektívákat nyithat meg a lelki és testi „sebek”, a lelki eredetű megbetegedések és a testkép zavaraival társuló pszichés problémák gyógyításában. A test szavak nélkül beszél, emlékszik, zokog, dühös vagy sóvárog – a kérdés csak az, hogy értjük-e a szavát…  

 

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2011. 2.számában

Hirdetés
Hirdetés