Sylvester Ádám Ybl-díjas építész egyből a fenti történeti felütéssel kezdi a beszélgetésünket. Az interjút azért kértem, hogy megtudjam, mi történik a mérnöki tervezőasztal fölött valójában, és mennyire vannak az építészetnek – ami mégiscsak egy erősen materiális műfaj, – lelki-pszichológiai tényezői. Sylvester Ádám nevet, és a fenti bevezető után rácsap a kérdésemre.

Hogy mennyire vannak? A munkánk alapja az empátia és a figyelem. Hadd idézzem az általam nagyon tisztelt, világhírű holland építészt, Herman Hertzbergert, akinek tételgondolata: a pozíció és az általa kiváltott viselkedés vizsgálata. Tehát: az építészet elsősorban arról szól, hogy megnézzük, hogyan viselkedik az ember, ha körülveszi őt egy nagyméretű tárgyhalmaz. Milyen hatással van rá az a tér, amit mi köré „teszünk”, miben érzi jól vagy rosszul magát. Az csak primer cél egy épülettel, hogy ne essen ránk az eső és ne égessen meg a nap, az építész munkájának valódi célja, hogy az épített tér a felhasználó pszichikai állapotát modulálja, jó esetben magas fokú és minőségű tevékenységre ösztönözze, de mindenképpen hasson rá. Hogy hogyan, azt nyilván befolyásolják az aktuális megrendelő igényei. Mondok példát. Nyilván volt már dolga olyan – elsősorban régebbi típusú – hivatalban, ahol egy alacsonyra helyezett, szűk nyíláson keresztül kellett beszélni az ügyintézővel, és ehhez jól le kellett hajolni, tulajdonképpen meg kellett alázkodni a hatalom képviselője előtt. Világos a megrendelő célja: építsünk olyan teret, ahol az egyszeri ember érzi, ki van szolgáltatva a hatalomnak. Ahogy ma a nagyon nyitott, tiszta ügyféltereknek is megvan az üzenete: egyenrangúak vagyunk, figyelünk az igényeidre. Nem véletlen az sem, hogy például a bíróságok miért úgy néznek ki, ahogy. Monumentális épületek, amik kívülről erőt sugároznak, jelképezvén az igazságot, a megbízhatóságot, de a tárgyalóterem mégis emberközelibb, hiszen nem kőből vannak a székek. Vagy nézzük az ellenreformáció korszakának barokk templomait. Mi volt a cél? Hogy visszacsábítsuk az elvesztett hívőket. Hát nyűgözzük le őket, legyenek elvarázsolva, ha belépnek az épületbe. Az épített tér mindig csak egy forma ahhoz, hogy a kívánt hatást, a kívánt emberi, pszichológia célt elérjük.

Utólag már persze laikusként is nagyon könnyű megérteni, hogy mi volt a célja a megrendelőnek, legyen az az állam, az egyház vagy egy magánbefektető, mert ott a megvalósult épület. De amikor még nincs semmi, akkor mennyire tudják ezek a megrendelők érthetően és világosan elmondani, hogy mit szeretnének látni valójában?

 Legtöbbször nem tudják elmondani, és itt jön az építész absztrakciós készségének a lényege. Elmesélek egy esetet. Budakeszin kellett terveznem egy fizioterápiás intézetet, ami öt különböző típusú beteget fogadott, és ezek mindegyikének nap mint nap el kellett jutni a szobákból a kezelési helyszínekre. Az egész egy jól leírható folyamat, melynek lényege, hogy az épület, mint egy burok, vegye körbe az épített formával a napi szükséges rutinműködést, tehát a szerkezet tegye komfortossá a funkciót. Mint mindig, kezdtem az alapoknál: miniinterjúkat készítettem a leendő ápolókkal és a személyzettel, hogy hogyan is zajlanak majd  a mindennapok, és mit szeretnének, mik a vágyaik. És kiderült, hogy nem tudnak erre a kérdésre válaszolni, mert ők ugye világ életükben egy kész épületet kaptak, amibe már az adott építész belefogalmazott mindent. Ilyeneket mondtak, hogy jaj, ne legyen a lift mellett a kezelőhelyiség, mert behallatszik a lift zaja. Mire én felkiáltottam, hogy: „De emberek, még nincs lift! Még nincs épület, azt még csak most csináljuk közösen!” És szinte minden alkalommal ugyanezt tapasztalom: az emberek nem látnak tereket, nehezen tudják a térrel kapcsolatos érzéseiket megfogalmazni, így az építész absztrakciós képességén múlik, hogy a mozaikokból mégiscsak összeálljon egy tervrajz. A „látó” művészetekhez mi magyarok nagyon nehezen kapcsolódunk.

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy véleményem szerint a magyar kultúrafogyasztás nagyon aszimmetrikus. Az egyedülállóan különleges és csodálatos nyelvünk miatt szinte csak a verbalitás jellemzi. Hatalmas kincs, hogy más nyelvekhez képest sokkal árnyaltabb verbális eszköztárunk van, nem véletlen, hogy a magyar lírát szinte lehetetlen bizonyos nyelvekre lefordítani, és Shakespeare jobban hangzik magyarul, mint eredetiben. Ugyanakkor, pont emiatt a nyelvi kincs miatt, mindent a verbalitás eszközével kezelünk és oldunk meg, ez a mi fő fogalmi rendszerünk, és hát ugye a festészetnek, szobrászatnak, építészetnek, tehát a látó művészeteknek semmi köze a verbalitáshoz, más a hatásmechanizmusuk. Sosem felejtem el: az én fantasztikusan nagy tudású jogász apám, ha elment egy képtárba, utána hazajött, és elmondta, hogy egy-egy kép miről szól. Pedig hát az lényegtelen, nem is kell semmiről szólnia. Az az érdekes, hogy egy kép, mint síkba rejtett világ, milyen érzéseket közvetít. És ezekről az érzésekről nagyon nehéz beszélgetni egy magyarországi megrendelővel.

Mi történik akkor, amikor szinte küzdeni kell egy ügyféllel? Amikor Ön úgy érzi, olyat akar terveztetni, amiből nem sülhet ki jó?

Ha azért erőltet dolgokat, mert sok pénze van, és ezt meg akarja mutatni, ott kell hagyni. Akinek csak pénze van, annak semmit nem lehet megmagyarázni. Nem szeretnék senkit megbántani, de én úgy látom, a sok pénz nem jár együtt az érzékenységgel, és az élet értelmének valódi keresésével. Ebben az esetben: viszontlátásra. Az viszont, hogy a megrendelő és a vállalkozó egy kicsit el akarja téríteni az építészeti koncepciót, a tervezési fázis normális része. Húzd meg – ereszd meg, alkudozás, kompromisszumkeresés. Néha fel lehet áldozni apróságokat, ha attól még az egész mű konzisztens marad. És vannak esetek, amikor nincsenek is viták, amikor tökéletes az egyetértés a két fél között. Erre életem legszebb példája a Spartacus úszócsarnoka. Ott például az akkori vezetés tökéletesen meg tudta fogalmazni, mit szeretne: hogy ne egy klasszikus versenyuszoda készüljön, hanem egy intimebb közeg, ami segíti az elmélyülést és a csapatmunkát. Azt találtam ki, hogy a hagyományos dongatető helyett, ami visszaveri a hangokat, az épületet egy fordított ívű függőtetővel fedjük le, ami viszont szétszórta, tompította a zajt. Így az akusztikus viszonyok egy sokkal bensőségesebb világot hoztak létre, ahol könnyebb volt egymásra és a munkára figyelni. Nyilván nem csupán ennek köszönhető, de ebből az uszodából indult a versenyekre Egerszegi Krisztina, Kovács Ági és Güttler Karcsi, akik összesen 10 olimpiai arany- és bronzérmet hoztak haza. Ahogy egy rossz tér tönkreteheti a benne élő, dolgozó, létező emberek pszichéjét, úgy egy jó tér csodákat művelhet. És az utóbbi egy építésznek örök boldogság.

A megrendelőkről már beszéltünk, de pont Ön említette pár mondattal ezelőtt, hogy van még egy tényező az építész életében: az építési vállalkozó, és gondolom, a klasszikus sárgasisakos építők. Nekik mennyire van közük a koncepcióhoz, az építész tervekbe beleszőtt álmaihoz?

A fele rajtuk múlik. Ha a vállalkozó és az építők nem elkötelezettek, ha nem látják pontosan, hogy mibe teszik a fizikai munkájukat, oda az egész. Nekem az a receptem, hogy hagyni kell kérdezni az építőket, és válaszolni kell a kérdéseikre. Erőből, státuszból semmit nem lehet átvinni.  Minden ember kreatívnak születik, és úgy vagyunk kitalálva, hogy szeretünk alkotni, szeretünk dolgokat megérteni, de mindenki a saját prizmáján keresztül. Viszont ha fel van ébresztve a kíváncsiságunk, ha valaki veszi a fáradságot, hogy belehelyezze magát a mi helyzetünkbe, csodákra vagyunk képesek. Amikor felteszik a kérdést, hogy: „Ezt miért így gondolta a mérnök úr?”, az én feladatom, hogy olyan választ adjak, hogy minden egyes építő a maga személyes ügyének érezze az egész építkezést. Terveztem egyszer a Graphisoft Parkba egy épületet, ahova az építtető nem magyar szabvány szerinti téglát kért, és lehetett előre tudni, hogy a méreteltérés miatt majd folyamatosan vágni kell a téglákat, ami nem egyszerű feladat. Kimentem az építkezésre, ahol a kőművesbrigád azonnal megrohant a kérdésekkel, és hosszas diskurzusba bocsátkoztunk, hogy ez hogy jó, hogy nem jó, ők hogy látják, nekem mik a szempontjaim. A végén  olyan büszkék lettek a megoldásra, hogy nem mentek haza hétvégén, hanem a munkaidejükön túl megcsinálták a speciális dolgokat. Mivel nagyon jóban lettünk, nem sokkal később megkérdeztem tőlük, hogy mi van, ha akkor nem megyek ki beszélgetni, csak megüzenem, mi a feladat. Akkor megcsinálták volna? Egyszerre válaszolták: Nem! 

Az interjú megjelent a Mindennapi Pszichológia 2019. 3. számában