Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy csak akkor jutott eszünkbe, igazából mit is kellett volna válaszolnunk valakinek egy bizonyos helyzetben, amikor már túl voltunk az egészen és – képletesen vagy akár valóságosan – a lépcsőházban baktattunk lefelé. Egy vérbeli lépcsőházi gondolkodónak mindig utólag jutnak eszébe a legjobb érvek és legfrappánsabb riposztok.

Vajon mi az oka ennek az oly jellemző fáziskésésnek?

Az egyik tényező  nyilvánvaló: már néhány perc haladék is nagy lehetőség arra, hogy az ember újragondoljon egy helyzetet, egy párbeszédet, és többféle szempontból is sorra vegye a lehetséges reagálási módokat.

Ám nemcsak az idő szorítása okolható a legjobb gondolatok késlekedéséért, hanem az a jelenség is, amit Yerkes–Dodson törvényként ismer a lélektan már több mint egy évszázada. Ennek lényege, hogy az ember teljesítménye az idegrendszer aktivációs szintjének függvényében változik. Ha az aktivációs szint – amit arousalnek is neveznek – alacsony, akkor álmosak, bágyadtak vagyunk, magasabb arousal esetén viszont éberek, élénkek. Teljesítményünk az aktivációs szint függvényében haranggörbét ad, vagyis alacsony arousal mellett a teljesítmény gyenge, majd az izgalmi szinttel együtt fokozatosan növekszik, ám egy bizonyos aktivációs küszöböt elhagyva csökkenni kezd.

Teljesítményünk különféle feladatokban más-más arousal-szinten tetőzik. Ha szellemi erőfeszítést igénylő, bonyolult feladatot kell végeznünk, akkor alacsonyabb szint mellett vagyunk a legjobbak, míg az egyszerűbb, de kitartó munkához magasabb aktivációs szint az ideális. Így könnyen előfordulhat, hogy egy beszélgetés vagy vita annyira feltornázza az aktivációs szintünket, hogy az már messze meghaladja a legjobb szellemi teljesítmény eléréséhez kellő mértéket, és formánk látványosan romlani kezd. Később azután, ahogy kikerülünk a helyzetből és fokozatosan megnyugszunk, arousal-szintünk csökken, szellemi teljesítőképességünk pedig javul. Igazán kár, hogy ilyenkor általában már késő, hogy hasznát vehessük bölcsességünknek…