Azelőtt csak furcsa szoborcsoport vagy emlékműféleség volt, amit egy réges-régi pestisjárvány elmúlásának örömére állítottak fel. Nem tűnt többnek történelmi érdekességnél. Most azonban, amikor a koronavírus felbukkanása miatt a ma élők – legalábbis Európában – először tapasztalják meg, mit jelent egy szinte feltartóztathatatlan világjárvány fenyegetése, a Szentháromság-szobor mintha alapvetően megváltozott volna. Röpke figyelmet érdemlő turistalátványosság volt, most viszont már kezdjük sejteni, micsoda rettegés megtestesülése.

Ám a Szentháromság-szobor nemcsak a halálfélelem emlékműve, hanem a gyarlóságé is. 1691-ben ugyanis a budai polgárok megfogadták, hogy ha az éppen kitört pestisjárvány véget ér, szobrot állítanak a Szentháromságnak. A járvány elmúlt – és vele együtt mintha elmúlt volna a felbuzdulás és az adakozó kedv is. Tizenöt év kellett hozzá, hogy a szobrot felállítsák, ráadásul az nem is a mai emlékmű volt, hanem egy sokkal kisebb, szerényebb változat. A polgárok ímmel-ámmal, a lehető legtakarékosabban teljesítették fogadalmukat.

Azután három évvel a hálaemlékmű felavatása után, 1709-ben újabb pestisjárvány tört ki, és a budaiak úgy érezték, ez talán büntetés azért, mert a korábbi fogadalmukat csak tessék-lássék teljesítették. Ezúttal tehát azt fogadták meg, hogy a kis emlékművet elviszik a Mátyás-templom elől, és egy sokkal szebbet állítanak a helyébe. Így is tettek, a régi pestisoszlopot levitték a Zsigmond térre, ahol azóta is áll, és 1712-ben felépítették a ma látható Szentháromság-szobrot.

A történet, sajnos, nagyon emberi. Szinte mindnyájunknál tele a padlás halogatott fogadalmakkal, elsinkófált, megúszni próbált ígéretekkel. S mindebből mi  a tanulság? Talán az, hogy jó volna, ha nem várnánk meg, amíg a mulasztásokért megkapjuk a büntetésünket emberi kapcsolataink vagy egészségünk romlásának formájában. Arra pedig, hogy betartjuk másoknak és önmagunknak tett ígéreteinket, jobb, ha nem teszünk fogadalmat – félő, hogy úgyis elhalasztanánk a teljesítését...