Ennek hátterében a leterheltség mellett az is állhat, hogy egy-egy ilyen szituációt mindennapos konfliktusnak értékelnek, s ezzel tompítják annak fontosságát, mondván, „mindenki szokott vitázni”. Éppen ezért nagyon fontos meglátni azt, hogy mégis mi a különbség egy-egy konfliktus vagy vitás helyzet, illetve az iskolai bántalmazás között.

Az iskolai bántalmazás (vagy ahogy ma már a magyar szakirodalom is utal rá, bullying) minden esetben egy ismétlődő jelenség, amelyet szándékosan, előre tervezetten hajt végre a zaklató. A gyakorlatban tehát azt látjuk, hogy van egy gyermek, akit időről-időre csúfolnak, megvernek vagy kiközösítenek. A bántalmazás hátterében elképzelhetetlenül sokféle jellemző állhat. Bántják, mert ő az „új gyerek”, a „legfiatalabb gyerek”, a „gazdag gyerek”, a „szegény gyerek”, a „magas gyerek” vagy éppen az „alacsony gyerek”. De gyakran válik áldozattá az az iskolás is, aki tehetséges, mert ezáltal kiemelkedik a többiek közül, vagy aki zárkózott, csendes, hisz ő pedig „furának” számíthat a többiek szemében. Az okok skálája tehát végtelen, és gyakorlatilag kimondható, hogy időnként egy-egy áldozat csak úgy „belecsöppen” szerepébe, mert éppen rossz időben van rossz helyen.

A veszekedést és a zaklatást meg lehet különböztetni egymástól annak mentén is, hogy a felek milyen intenzív érzelmeket élnek át. Jellemzően egy konfliktus esetén mindkét résztvevő azonos intenzitású érzelmeket él meg, például mindketten egyformán dühösek egymásra a vitás kérdés kapcsán. Ezzel szemben a bullying esetén az érzelmek sokkal intenzívebben jelennek meg az áldozatnál. Tehát a bántalmazott gyermek érzései – például a szomorúság, a düh vagy akár a szégyen – hosszú időn át és nagyon erőteljesen állhatnak fenn.

Szintén nagy különbség van abban, hogy kinek mi a célja. Míg a mindennapos konfliktus során a felek arra törekszenek, hogy megoldást találjanak a helyzetre, addig bullying esetén a bántalmazó célja, hogy kontrollt gyakoroljon áldozata felett. Előbbi helyzetben a történtekért mindkét fél vállalja a felelősséget, míg utóbbinál jellemzően az áldozat hibáztatása jelenik meg. Egy nagyon egyszerű példával szemléltetve ezt: képzeljük el, hogy látunk két gyermeket a nagyszünetben vitázni azon, hogy fogócskát vagy bújócskát játsszanak. Elkezdjük megfigyelni őket, és mivel nem tudjuk az előzményeket, így csak arra tudunk hagyatkozni, amit aktuálisan látunk. Amennyiben a gyermekek az összeveszés után keresni kezdik a kompromisszumot, tehát gondolkodnak rajta, hogy milyen játék lehetne az, amihez mindkettőjüknek kedve van, akkor minden bizonnyal egy mindennapos konfliktusnak lehetettünk szemtanúi. Ha azonban azt látjuk, hogy az egyik fél fölényben van, szinte nem is engedi szóhoz jutni a másikat, ráerőlteti akaratát a játékot illetően, majd kérdőre vonás esetén az áldozatát jelöli meg felelősként a vitáért, akkor előfordulhat, hogy egy bántalmazó kapcsolat egy részletébe nyertünk betekintést. Ez természetesen további beavatkozásokat igényel a felnőtt részéről.

Amint tehát látható, alapvető különbségek vannak az iskolában megjelenő bántalmazás és a gyermekek közti, időnként kialakuló konfliktusok között. Ezek ismeretében sokkal hatékonyabban be lehet avatkozni bántalmazás esetén, csökkentve ezzel annak rövid- és hosszú távú káros hatásait.