Szülőnek lenni csodálatos dolog, a gyermeknevelés mégis a szülők egyik legnagyobb kihívásának tekinthető. A család bővülésének időszakában sorra érkeznek a segítő szándékú közeli és kevésbé közeli rokonok, akik mind-mind ellátják a szülőket saját nevelési tapasztalataikkal. Egy családban a nagy számok törvénye alapján előfordulhat, hogy az évek során már mindenféle nevelői attitűd megjelent.

Mindenki hisz az általa alkalmazott nevelési módszerekben, és annak előnyeit hangoztatva próbál a szülők segítségére lenni. Ilyenkor persze felmerül a kérdés: kinek higgyünk? A nagymamának, aki szerint a gyermek nem képes önálló döntéseket hozni és határozottan cselekedni, hanem mindent a szülőnek kell elrendezni az előtte álló úton? Vagy a felvilágosultan gondolkodó nagynéninek, aki szerint a gyermek valójában egy „kicsi felnőtt”, hagyni kell, hogy élje a saját életét? A sok jó tanács között még a leginkább felkészült szülőknek is nehéz eligazodni.

Vannak azonban a gyermeknevelésnek olyan általános alapelvei, amelyek a gyermekek szempontjából kiemelt fontosságúak ahhoz, hogy életük során sikeresen tudjanak boldogulni a legkülönfélébb helyzetekben is.

A gyermek a tágabb környezetében

Amikor egy gyermekről és neveléséről gondolkodunk, muszáj egy kicsit távolabb lépnünk magától a személytől, de még a közvetlen környezetétől is. A pszichológiában az 1950 évek óta jelen van a családterápiás szemlélet, amely a családot a társadalomba ágyazva képzeli el. Ennek megfelelően egy családra rengeteg külső tényező hat, így a társadalmi osztály, a rassz és az etnikum, ahova tartoznak, a szexuális orientáció és vallási meggyőződés, amit képviselnek, a családtagok iskolázottsági foka, mentális és fizikai egészségi állapota, illetve az az érték- és hiedelemrendszer, ami a családot jellemzi. A gyermeknevelési gyakorlatot tehát igen nehéz függetleníteni ezektől a szempontoktól, közvetve vagy akár közvetlenül minden összefüggésben van mindennel.

A gyermek egészséges fejlődésének alapelvei

A pszichológiában számtalan elmélet képződött a fenti témában. Ezek egyike Bagdy (2004) elgondolása, amely szerint ahhoz, hogy egy gyermek egészségesen tudjon fejlődni, négy szempontnak kell teljesülnie. Elsőként szükséges, hogy a szülők kapcsolata kiegyensúlyozott legyen és egyetértsenek az általuk alkalmazott nevelési módszerekben. Tehát fontos, hogy a gyermek ne érezze ellentmondásosnak a két szülő elvárásait, legyen meg a lehetősége arra, hogy adott viselkedésmóddal mindkettőjüknek megfeleljen. Másodsorban a gyermeknek – a közhiedelemmel ellentétben – szüksége van szabályokra, amihez igazítani tudja a viselkedését. A szülőknek tehát olyan viselkedésmódot kellene tanúsítaniuk, amely egyszerre nyújt biztonságot és állítja követelmények elé a gyermeket. Eszerint tehát egyik véglet – a mindent megengedő és a mindent megtiltó – sem optimális. Talán a legalapvetőbb a harmadik feltétel, amely szerint a gyermeknek szeretetre és bizalomra van szüksége ahhoz, hogy fejlődése egészséges ütemben tudjon lezajlani. Fontos hagyni, hogy megpróbáljon dolgokat, még akkor is, ha felnőttként tisztán látjuk annak lehetséges buktatóit. Meg kell bízni benne ahhoz, hogy később kellő magabiztossággal tudjon nekivágni az új helyzeteknek, ugyanakkor legyünk mindig ott a háttérben, hogy kudarc esetén tudja, nincs magára hagyva. Végül fontos az, hogy a nevelési elvek kellően rugalmasak és alakíthatók legyenek, hiszen a gyermek fejlődésével együtt változik a személyisége is, amihez mindenképpen igazodni kell.  

Ranschburgi nevelési stílusok

A legtöbb szülő mindezek mellett azonban besorolható egy-egy nevelési stílus-kategóriába. Ranschburg Jenő (1975) az emocionalitás és a nevelési folyamat vezetése alapján kategorizálta a szülőket, és ennek megfelelően a hideg-meleg és korlátozó-engedékeny ellentétpárok mentén írta le a nevelési stílusokat. 

A „meleg-engedékeny” szülők

Őket nevezhetjük megengedő szülőknek, akik szabályokat állítanak a gyermekük elé, ugyanakkor nem korlátozzák a viselkedését, tehát a szabályaik rugalmasan alakíthatók. Ettől függetlenül elvárják a betartásukat, és ha a gyermek megszegi azt, annak helytelenítés a következménye. Döntési helyzetekben meghallgatják a gyermek véleményét, odafigyelnek rá és választási lehetőségeket kínálnak számára, természetesen mindezt az életkorának megfelelő mértékben. Jellemzőjük továbbá, hogy elfogadják és tisztelik azt, hogy a gyermek önálló személyiséggel rendelkezik. Az így nevelt gyermek kreatív, érdeklődő, aktív és gyors gondolkodású, és sosem kell kételkednie abban, hogy szeretik-e – de ez a szeretet nem korlátozza őt a tevékenységeiben.  

A „meleg-korlátozó” szülők

A köznyelvi megfogalmazás szerint ők a következetes szülők, akik szintén szeretetteljes légkörben nevelik a gyermeket, meghallgatják őt, minőségi időt töltenek együtt, ugyanakkor valamivel nagyobb mértékben próbálnak hatni a viselkedésére. Az ő gondolkodásmódjuk szerint egy gyermek még nem képes önálló döntéseket hozni a saját életével kapcsolatban, szüksége van arra, hogy irányítást kapjon. Természetesen az életkora előrehaladtával az irányítás mértéke csökken. A szülő-gyermek kapcsolat fontos eleme a kommunikáció, sokat beszélgetnek egymással, ezáltal jól ismerik a másikat és kölcsönös bizalommal fordulnak egymás felé. Ebben a légkörben lehetővé válik a szülői elvárások nyílt megbeszélése, illetve az is, hogy milyen következményekkel jár az, ha a gyermek nem tartja be a családi szabályokat. Ez egyfajta könnyebb alkalmazkodást és tisztább családi működésmódot tesz lehetővé. 

A „hideg-engedékeny” szülők

Ide sorolhatók azok, akik gyakorlatilag elhanyagolják a gyermeküket, hisz sem fizikai, sem érzelmi igényeiket nem tudják – illetve esetenként nem akarják – kielégíteni. Gyakran ez a fajta nevelés a szülő azon életmódjának eredménye, amelyben a saját programjaival, problémáival van elfoglalva olyannyira, hogy emellett már nem marad sem energiája, sem ideje arra, hogy a gyermekkel foglalkozzon. Ennek következményeként a gyermek azt teszi, amihez éppen kedve van vagy amit az adott helyzetben a legmegfelelőbbnek ítél, hisz nem áll mögötte szülő, akitől tanácsot kérhetne, aki meghallgatná. Az ilyen családi atmoszférában nevelkedő gyermekek gyakran keverednek rossz társaságba, mert úgy gondolják, az az egyetlen módja annak, hogy kapcsolódni tudjanak másokhoz.

A „hideg-korlátozó” szülők

Ők a klasszikus értelemben szigorúnak mondható szülők. Érzelmileg elutasítják a gyermeküket, nincsenek irányukban szeretetteljes megnyilvánulásaik, ugyanakkor részletes szabályrendszert állítanak elé. Hangsúlyozzák, hogy ők vannak a tekintélyszemély szerepében, a gyermeknek pedig egyedüli feladata, sőt kötelessége betartani a számára meghatározott szabályokat. Amennyiben ez nem történik meg, a szankcionálás elmaradhatatlan. Az ilyen típusú szülőnél valójában a jó szülő-gyermek kapcsolatnál sokkal fontosabb az, hogy a gyermek minden általa elvárt szempontból engedelmes legyen, a szülő számára a gyermek érzései vagy véleménye nem fontos. Mindezek következményeként a szülő és a gyermek közti interakciók minimálisak, illetve nem kölcsönösek, leginkább az engedelmesség megkövetelésére vagy az annak megtagadása miatti szankcióra vonatkozik.

*

Amint a fenti összefoglalóból is látható, a gyermekeket sokféleképpen lehet nevelni. A jó hír az, hogy a fenti típusok nem határolhatók el egymástól élesen, így aztán számtalan gyermeknevelési attitűd-kombináció elő tud állni. Ezeknél azonban sokkal fontosabb az, hogy megfelelő hátteret biztosítsunk a gyermeknek, alkalmazkodjunk az általa kifejezett igényekhez, illetve minden esetben az életkorának és érzelmi igényeinek megfelelő támogatást vagy épp szabadságot adjuk meg neki. Természetesen az egyéni tulajdonságok, a gyermek személyiségének figyelembevétele is alapvetően fontos.

Felhasznált irodalom:

• Bagdy E. (2004). Családi szocializáció és személyiségzavarok. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
• Goldenberg, H., Goldenberg, I., & Krisztina, B. (2008). Áttekintés a családról: három kötetben.

• Maccoby, E. & Martin, J. (1983). Socialization in the context of the family: Parent-child interaction. In E.M. Hetherington (Ed.), Handbook of child psychology: Socialization, personality, and social development (Vol. 4, pp. 1-101). New York: Wiley.
• Oroszné Perger M. (2002). A szülői nevelési stílus. Elméleti megközelítések és vizsgálati
• módszerek. In: Iskolakultúra, 12(4), 107−114.
• Ranschburg J. (1975). A szülői magatartás és a nevelői attitűdök hatása a gyermeki viselkedésre. In. Ifjúság és pszichológia. Pszichológiai Tanulmányok XIV., Budapest: Akadémia Kiadó.
• Ranschburg J., Bolla I. K. & Sipos M. (1984): A szülői nevelési stílus percepciójának vizsgálata 10-14 éves korú gyerekeknél. In: Pszichológia, 4, 525-545.