Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk. Általában jól látjuk mások hibáit, tévedéseit, a magunkéit pedig alig-alig vesszük észre. A jól működő családok megtanítják a családtagokat, hogy észrevegyék saját hozzájárulásukat a helyzetek létrehozásához – személyes útmutatás, nem pedig ismételt példabeszédek révén.

A jól működő családban ki lehet fejezni az érzelmeket. Igen, a fiúknak is. Igen, a negatívakat is. Az ezt korlátozó hiedelmek és szabályok – például „anyura nem szabad haragudni”, „a testvéredet csak szeretni szabad”, „nálunk nincs egy hangos szó sem, mi kulturált család vagyunk”, „egy fiú nem sír” – a jól működő családban ritkák, vagy egyáltalán nem érvényesek. Az érzelmeink megértését és kifejezését is tanuljuk – általában a családban, személyes példák révén. Megfigyeljük, mit tükröz Apu arca, amikor kikap a kedvenc csapata, mit látunk Anyu arcán, amikor megdicsérjük a vacsit, amit készített, és megtapasztaljuk, hogy amikor szomorúak vagyunk, akkor a többiek vigasztalnak bennünket. Emotikonoktól, online üzenetektől, felfelé tartott hüvelyk- (vagy esetleg középső) ujjaktól, édicupperáj cicás képektől nem lehet érzelmeket tanulni, ez csak személyesen megy...

A jól működő családban előre, a kérés nyelvén fejezhetjük ki az igényeinket, ahelyett hogy utólag, a számonkérés hangján tennénk ezt. „Légy szíves, hazafelé ugorj be a boltba és hozz néhány kiflit!” – kérhetjük meg párunkat vagy gyermekünket, ha elmélázva eszünkbe jut, milyen jól esne egy vajas kifli. „Kifli nincs?” – kérdezhetjük szemrehányóan hazaérkezve, elkönyvelve magunkban, hogy szeretteink MÁR MEGINT NEM találták ki a gondolatainkat. A kérésre sokkal könnyebb válaszolni, mint a számonkérésre. És hacsak nem gondolatolvasókkal élünk együtt, ne várjuk el családunk tagjaitól, hogy kitalálják, mire vágyunk...

A jól működő családokban a legtöbbször annak mondjuk az üzeneteinket, akiknek szánjuk, és azt mondjuk, amire gondolunk. Konkrétan. Még így is fennáll a félreértés lehetősége, hiszen ugyanazt az üzenetet is sokféleképpen lehet meghallani – ám mi azért vagyunk felelősek, amit kifejezünk. A jól működő családokban az indirekt „mondd meg Anyádnak, hogy…” „ez a Béla mindig ilyen…”, „szólj rá a gyerekedre…”, „mi mindannyian tudjuk rólad, hogy…”, „Anyu nem érti, Te miért…” illetve a rejtett „már megint üres a hűtő”, „te sohasem figyelsz rám”, „tudnod kell, mit várunk tőled”, „már ezerszer megmondtam”, „csinálj valami könnyűt, de finomat”, „valaki vigye ki a kutyát” üzeneteket fenntartjuk azokra az esetekre, amikor NEM szeretnénk, hogy értsenek bennünket. Az összes többire ott a nyílt, direkt üzenetek lehetősége: „Kérlek, Marci, vidd le a szemetet”, „szükségem van három deci tejre a süteményhez”, „szombaton süt a nap, kirándulni szeretnék a Pilisbe”, „szeretnék negyed órát magammal lenni, most kérlek, Guszti, hagyj békén”, „Gerti, kérlek vidd ki a kutyát sétálni”, „szeretném, ha megölelnél”. Ez ugyan sokkal kevésbé romantikus, mint a sejtetés, a sugallás, a célozgatás – viszont könnyebb megérteni. Még a férfiaknak is.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 2. számában olvasható