A hódítás útja(?)

Mindig, minden nőt megkaphat egy férfi, ha erre fizikailag képes – ahogy a híres donjuanisták tették

Az emberiség álmai. Ha beírjuk ezt a szókapcsolatot a Google keresőjébe, az első száz találat közül kilencven ilyenekkel lesz tele, mint autók, pénz, a világűr meghódítása. Nem nehéz átlátni az összefüggést: az emberiség álmait keresve a férfiak álmaihoz jutunk. Ezek között pedig – hasonlóan a végtelen, a világűr, a tenger meghódításához – előkelő helyen szerepel a nők meghódításának vágya.

Minden hódításnak két útja van: a romantikus egyéni, illetve az emberi fejlődéssel, technológiai vívmányokkal járó közösségi hódítás. Meg lehet hódítani egyedül a tengereket, el lehet jutni magányos vándorként a világ végére, előbb-utóbb azonban a világ végén is városok nőnek, és menetrendszerű járat visz az Antarktiszra (lassan már az űrbe is).

Hirdetés

Különösen érdekes, hogy ezt a fejlődést az emberiség (vagy inkább: a férfiak) belső álmai is követik. A nők meghódításának vágya meglehetősen új keletű: az egyéni hódítók, a magányos kalandorok az újkor hajnalán jelentkeztek: Don Juan csak a XIV. század végén csábított, Casanova naplója pedig éppen csak hogy XVIII. századi, de inkább az 1800-as éveknek szól.

A lexikon szerint „Don Juan, a XIV. századbeli spanyol monda hőse a veszedelmes, vakmerő csábító mintaképe; a gyönyör határtalan élvezőinek képviselője, aki sem a föld, sem az ég, sem a pokol hatalmasaitól vissza nem retten, ha vágyainak kielégítéséről van szó, s kit korlátlan érzékisége, féktelen kéjhajhászata számtalan bűn, gyilkosság elkövetésére visz, míg végre lelke az ördög birtokába, a pokolba jut.” Alakjával számos irodalmi és színpadi műben találkozhatunk: Moliere, Goldoni, Lord Byron, Boudelaire, Puskin mellett Kierkegaard és Camus képzeletét is foglalkoztatta. A zeneművek közül talán legismertebb Mozart Don Giovannija, de alakja Liszttől Csajkovszkijig számos zeneszerző fantáziáját is megmozgatta, a mozi feltalálása óta pedig számos film ihletője.

De mielőtt a női lélek meghódításának „iparosításáról” szólnánk, először érdemes a magányos hódítók pszichológiai eszközeiről szólnunk.

A magányos hódítók

Magányos hódítók ma is léteznek, bár a pszichológia ma inkább egyfajta pszichopátiaként tekinti „donjuanista” működésüket. A hódítás ennek ellenére ma is működik: ha egy-egy Don Juan lelepleződik, azaz kiderül, hogy párhuzamosan száz nőnek ígért szerelmet, az esetek zömében még ez sem töri meg a varázst. A legtöbb megcsalt nő továbbra is hiszi, hogy „különleges kapcsolatban” állt a csábítóval, végtelen, egyedi, mély megértést kapott (attól, aki egyébként ezt a különleges egyediséget még egy tucat más nőnek szolgáltatta…).

A donjuanizmus olyan, mintha valaki nagyon könnyen „szerelmi szerepbe” tudna zsilipelni, s ebbe könnyen be tudná vonzani a kiszemelt nőket is. Ennek egyik eszköze a közvetlen kommunikáció – már az első találkozáskor az az érzése, hogy ezer éve ismerik egymást, és a férfi minden rejtett vagy megfogalmazott kérdésére tudja a választ. Birtokában van a kincs, amiről a nő ugyan nem tudja pontosan, mi is az – de olyan érzése van, hogy ez a kincs létezik, és éppen ez a férfi tudja megadni számára.

„Otthon vagyok vele” – mondják a Don Juan áldozatául esett, az otthonosság biztonságát kereső nők, akik nem tudják, hogy egy szereppel, egy fantommal találkoztak: a férfi valahogy „letapogatta”, mi az, ami hiányzik nekik, milyen titkos álmaik vannak, és magára öltve a vágyak köntösét, eljátszotta mindezt. De ehhez a szerephez belül semmi köze sem volt: ez a nő által elképzelt férfiszerep, amit a férfi „kölcsönvett”, hogy közel kerülhessen a kívánt nőhöz. Ez persze a don juani tragédia: mindenkinek „otthont” ad, és ezért sokat kap: szexet, kötődést, megbocsátást – de ő maga nem kap otthont, hiszen csak a másik álmait kölcsönözte az együttléthez.

A magányos hódítás ebben a pszichodramatikus, talán kissé valóban beteges formájában tehát évszázados és tökéletes. Mindig, minden nőt megkaphat egy férfi, ha erre fizikailag képes – ahogy a híres donjuanisták tették: Arthur Koestler például 5000 nő után hagyta abba az új csúcsok meghódítását és a számlálást. Persze „otthont” ő sem kapott soha, és teljesítménye egyedi ugyan, de élete végéig boldogtalanságra ítéltetett.

Az „ipari” hódítás

Példáját nem követhették túl sokan: egyszerre szükséges hozzá egyedi pszichológiai érzék és berendezkedés a boldogtalanságra, hiszen a lelket adja el a testért. Egy fokkal jobb csak, mint ha pénzért venné a szerelmet (ami persze nem is igazi hódítás). Persze az emberiségnek csak egy része viselkedik magányos vagy „iparosított” hódítóként, de tekintsünk most el azoktól, akik több-kevesebb kitérő után megállapodnak egynél, s tartós kapcsolatuk „megöli” az esetleg lelkük mélyén szunnyadó vadászt.
Egész férfitömegek frusztráltak. „Nem kapok (elég) nőt!” – mondják milliónyian. Ez adta a kezdő lökést, hogy egy egész „iparág” szülessen ennek megoldására – így jött létre a PUA mozgalom.

PUA – „Pickup Artist”, azaz a szexuális ismerkedés mestere (tükörfordításban: a „felszedés művésze”)

A „PUA” terminus Neil Strauss: The Game: Penetrating the Secret Society of Pickup Artists (A játszma: a Pickup Artist közösség titkai) című 2005-ös könyve után vált népszerűvé Amerikában, azóta egyre-másra alakulnak itthon és külföldön a különböző PUA-alapú „vállalkozások”. A „játszma”, a game egy Eric Berne-től kölcsönzött tranzakcióanalitikus terminus, amely egyfajta rejtett tranzakciók mintázataként írja le a szexuális kommunikációt férfi és nő között.

A magányos hódítókkal az (is) volt a baj, hogy nem voltak igazán férfiasak: mindig indirekt, „pszichó” eszközökkel hódítottak. Most azonban felmerült az igény, hogy mindenki úgy hódítson, mint James Bond, vagy mint egy mediterrán isten: a férfiasságával, az erejével, a szépségével, a határozottságával, a tudásával, az érdekességével és kompetenciájával.

Ezzel persze még nem volt kisegítve a legtöbb férfi (már elnézést, kedves férfitársaim!), hiszen úgy érezték, nincsenek birtokában mindeme gazdagságnak. De a PUA mozgalom indítói szerint mindez nem is kell: nem pénz, hatalom, státusz és tudás kell, hanem a FÉRFIASSÁG. És azt tartják, hogy ez a férfiasság tanulható, fejleszthető, sőt tökélyre vihető.

PUA-varázslat

A PUA mozgalom nyílt helyzetekben őszinte közeledésre tanít a „szexuális ismerkedés” során. A fent idézett frusztrált felkiáltásra a válaszuk: „Szólítsd meg, aki tetszik!” – akár az utcán, akár a boltban vagy egy szórakozóhelyen. Nem számít, van-e pénzed, hogy nézel ki (na jó, azért ebben sem árt fejlődni), de a megszólítás utáni siker a szexuális kommunikáción múlik. Ez pedig tudomány: az evolúciós biológia, a tranzakcióanalízis, az asszertív kommunikáció, a szociálpszichológia, a Gestalt-elmélet és még sok más tudományág révén összeálló interdiszciplináris tudás, amit a PUA-szakértők tanítanak a jelentkezőknek.

Csak jól kell csinálni, és megkaptad a férfiasságot, ami után nem kell többé sem frusztrálódni, sem varázsolni, mint a magányos hódítók – ugye, milyen egyszerű?!

Sok szakember ellenzi a PUA tréningeket – ebben nyilván közrejátszik az, hogy a felkészült pszichológusok mellett számos „alulképzett csajozóművész” kínálja borsos áron „a tudás almáját”. Lehet, hogy a PUA modern előítéletnek tekinthető, azonban ne feledjük: értő kezekben egy fontos kérdést kompetencia- és tudásalapon kezel. Lehet, hogy már az iskolában kéne tanulnunk a PUA-t, és esetleg annak – még nem létező – női változatát? A szexuális kommunikáció ugyanis legalább annyira fontos területe az emberi szocializációnak, mint a szexualitás maga – mégis, a szexuális felvilágosítás is eléggé új keletű dolog, ma sem történik mindig a legszerencsésebben, s a felnőttek közül is sokan keveset és rosszul tudnak a szexualitásról.

A PUA mozgalom – vadhajtásaival együtt – fontos jelzés arra, hogy a pszichoedukáció lemaradásban van, a szexuális kommunikáció terén pedig a globális kultúra, a naiv, laikus pszichológia – és a szakma maga – még adós a jó válaszokkal.