Szükségünk van olyan zónákra, amelyekben jól kiismerjük magunkat, ahol biztonságban érezzük magunkat, ahol nem kell állandó kihívásokkal szembenéznünk. Szükségünk van otthonosságra, igyekszünk „belakni” ezt a világot.

Mit is jelent az otthonosság? Egyfelől azt, hogy a csecsemő beleszületik egy bizonyos környezetbe s egy olyan közösségbe, amely nemcsak elfogadja, hanem fenntartja és otthont nyújt számára. Másfelől pedig azt, hogy életünk minden szakaszában van egy „háttér”, ahová a munka, szórakozás, utazás stb. után visszahúzódhatunk. Az otthon ilyen értelemben természetesen nem egy „hely” a térben, nem azonos a lakásunk területével – de azokkal a terekkel sem, ahol napi tevékenységünket végezzük. Az otthonosság annak az „életvilágnak” az egészére utal, amelyben jól kiismerjük magunkat, amelynek a szabályait követjük, ahol az emberekkel közvetlen és magától értetődő kapcsolatban állunk. Ez persze nem iskolában elsajátított elméleti tudás, hanem öntudatlan bizonyosság: ismerjük és bízunk abban a kis világban, amelyet tágabb otthonunknak nevezünk. A bizalom alapvető jelentőségű a világhoz való viszonyunkban. Abban a környezetben, amelynek a tárgyait jól ismerem és használni tudom, ahol kiismerem magam, vagyis tudom, milyen utakat kell bejárnom ahhoz, hogy egy problémát megoldjak, ahol az emberek legapróbb gesztusait is nehézség nélkül értem, ott az otthonosság és a bizalom szinte azonos jelentésű fogalmak. Attól otthonos a világ, hogy kiismerem magam benne és bízom abban, hogy holnap, egy év vagy egy évtized múlva ugyanilyen lesz. Az ilyen típusú otthonosság azonban a modern nagyvárosi környezetben egyre inkább a közvetlen családi környezetre szűkül…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 4. számában olvasható