A munkanélküliség folyamatának négy szakaszát – s ezek pszichológiai jellemzőit – először 1982-ben írta le Harold G. Kaufman amerikai munkapszichológus. Az első szakasz a fenyegető állásvesztés helyzete. A munkavállalók tisztában vannak azzal, hogy leépítés lesz, de nem tudják pontosan, kiket és hogyan érint majd. Pszichológiai szempontból ekkor a fokozott munkahelyi stressz átélése jellemző (a bizonytalanság az egyik legkomolyabb stresszforrás).  Az ilyen helyzetekre adott legoptimálisabb pszichológiai reakció, ha az érintett kihívásnak tekinti az új helyzetet s megpróbálja magát a munkahelyén bebiztosítani, vagy már ebben az időszakban megpróbál új munkalehetőségeket találni. A másik típusú reakció az, amikor az egyén úgy érzi, nincs befolyással a saját sorsára, és nem tudja azt irányítani – ilyenkor nagyobb a hétköznapi szorongás szintje, és a megoldási kísérletek is kevésbé hatékonyak. Utóbbi reakció gyakoribb azok között, akik korábban sem voltak túlságosan sikeresek a nehéz élethelyzetek megoldásában – ezt a jelenséget hívjuk tanult tehetetlenségnek. Az általában kevésbé sikeres emberek tehát sokkal több odafigyelést és külső támogatást igényelnek egy gondoskodó elbocsátási program keretében.

A második szakasz maga az elbocsátás, amelynek pszichológiai élménye általában a veszteség (éppúgy, mint válás vagy gyász esetén). Jellemzője a rossz hangulat, az önértékelés csökkenése („kevés voltam…”), a hiba önmagunkban keresése („biztos nem csináltam elég jól valamit”). Ezek az érzések elbizonytalanítanak és gátolhatják az újbóli elhelyezkedést, ezért fontos tudatosítani, hogy nem az elbocsátottról szólnak, hanem a helyzet velejárói. Akárcsak a gyász esetében, a passzivitás, a megszokott napi rutin felborulása önmagában rontja ezeket az érzéseket, ezért nagyon fontos a munkanélküli időszakban is a hétköznapi rutin, „munkarend” kiépítése.

A harmadik szakaszban a munkanélküli lét még relatív anyagi biztonságban és a gyors munkahely-találás reményében telik. Sokan ilyenkor úgy döntenek, pihennek egy keveset, csalódottságukat valamilyen régen vágyott élménnyel, utazással vagy nagyobb vásárlással próbálják enyhíteni (melyet sokszor a nagyobb összegben megkapott végkielégítésből finanszíroznak) – egyes nyugat-európai szakemberek némi túlzással a „munkanélküliség mézesheteinek” nevezik ezt az időszakot. A nagyobb összegű költekezés különösen jellemző azokra az országokra, ahol a lakosság pénzügyi kultúrája alacsony – így Magyarországra is. A hangulat azonban ilyenkor sem felhőtlen: az optimista időszakokat szorongásos szakaszok váltogatják.

A negyedik szakaszra – amennyiben a munkanélküli nem talál addig munkát – a sikertelen álláspályázatok szaporodása, a fenyegető anyagi gondok és a fokozódó kétségbeesés jellemző – ebben nagyobb a depresszió kialakulásának veszélye.

2012-01 lapszámban megtalálható