Bizonyára mindenkinek van olyan ismerőse, akinek az érzelmeit valahogy hamisnak, aránytalanul hevesnek, vagy nem helyénvalónak érezzük. Lehet, hogy folytonosan fél vagy folytonosan szomorú, vagy éppen ellenkezőleg: állandóan úgy viselkedik, mintha örülne, de nekünk mégse tűnik hitelesnek. Nyelvi kifejezéseink is árulkodnak arról, hogy a látható érzelem nem feltétlenül van összhangban a valódi érzelemmel, ezért beszélünk „műmosolyról”, vagy mondjuk azt, hogy „rámerevedett az arcára a mosoly”, „savanyú a szőlő”, „hideg, mint egy jégcsap”, „fröcsög belőle a bosszúvágy vagy a káröröm” – azaz akarva-akaratlanul megjátszott érzelmekről van szó.

Az ilyen „hétköznapi” élményeket a pszichológia tranzakcióanalitikus irányzata parazita érzelmeknek nevezi. Ezeket úgy kell elképzelni, mint egy élősködő növényt, például a kertekben, szántóföldeken tenyésző arankát, amely rákapaszkodik más növényekre, fűre, virágokra, gabonára, egyre növekszik, szaporodik, s egy idő után csak az aranka sárgállik messziről, az a növény pedig, amelyre rátelepedett, elsatnyult, alig látható. A parazita érzelmeket ezért helyettesítő érzelmeknek is szoktuk nevezni, amelyek valamilyen más érzelem helyett mutatkoznak, elfedve az eredetit...

Családonként változó, milyen érzelmet vagy érzelmeket kerülnek a család tagjai és akarva-akaratlanul mire tanítják az ott felnövő gyerekeket, mit mutassanak a kerülendő érzelem helyett. Egy anyuka mesélte, hogy ő módszeresen arra tanította a kislányát, ne mutassa ki a fájdalmát, amikor valaki megbántja, hanem mosolyogjon, mintha mi sem történt volna. Így mások nem nyernek hatalmat fölötte. Ebben az esetben a kislány számára titkolandó érzelemmé vált a szomorúság, a fájdalom, s a helyettesítő érzelem az öröm lett. Sok ember számára ez lelki pajzsként szolgál, ami védelmet nyújt bizonyos helyzetekben. Hát akkor mi ezzel a baj? Az, hogy ha ez a helyettesítés elburjánzik az életünkben, megakadályozza azt is, hogy olyan intim kapcsolat jöjjön létre köztünk és más emberek között, ahol együttérzést, vigasztalást kaphatnánk. Ha elrejtjük a fájdalmunkat, mások esetleg nem is tudhatják, milyen cselekedetük sértő számunkra, s így nem áll módjukban változtatni a viselkedésükön.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 3. számában olvasható