A közösen átélt nehéz helyzetekben általában elég nyilvánvaló, hogy a pár együtt is érintetté válik, nemcsak a partnerek külön-külön… Az egyéni stressz-élmény és az arra adott válasz azon múlik, hogy a személy hogyan értékeli a helyzetet. Ugyanígy a párkapcsolat szintjén is egyezkedési folyamatok indulnak el egy közösen átélt helyzetben: stressz vagy nem stressz, és ha igen, akkor mi okozta, ki hozta létre, és mi benne a nehéz? A válasz néha nem is annyira egyértelmű, mint hinnénk.

Az egyezkedési folyamat többféle módon végbemehet. A legnyilvánvalóbb, ha a pár mindkét tagja nyíltan kimondja – vagy kimutatja –, hogy számára valami nehéz a helyzetben. Lehet, hogy az egyikük dühösen szidja a stressz okozóját (mondjuk a karambolt okozó autóst, vagy a tanárt, aki berendelte őket, mert a gyerek bukásra áll), míg a másikuk csendben sírdogál, és azt mondogatja maga elé: „Jaj most mi lesz?”. Reakcióik különböznek, de mindkettejük számára viszonylag egyértelmű, hogy ugyanannak a helyzetnek a következtében mindketten valami nehezet élnek át. Verbális és nonverbális kommunikációs csatornákon is azonnal, egymás számára is félreérthetetlenül létrejött a konszenzus: „ez mindkettőnk számára stressz!”

De mi történik akkor, ha egy helyzet csak egyikük számára stresszkeltő, a párja nem érzékel nehézséget – például a rossz jegyeket hozó gyerek miatt csak az anya kezd szorongani, az apa elnézően legyint? Ilyenkor sokszor megindul egy meggyőzési manőver: egyikük, másikuk, vagy akár mindkettőjük megkísérli megváltoztatni párja helyzetértelmezését. Ebben helyzeti előnyben van a stresszt átélő fél: hajtja a saját stresszélménye, és szeretné ebbe párját is bevonni. Valószínűleg nem azért, hogy nehezítse az életét, hanem mert önkéntelenül is érzi, hogy a közös cselekvésre a közös élmény teremt alapot. Az már a pár kapcsolatának egészétől, kommunikációs érettségétől is függ, hogy mik lesznek az érvek. Folyhat egyezkedés a helyzetről, annak részleteiről, újabb információkról (hány hét van hátra, hány oldal tananyagról van szó), de ezzel párhuzamosan folyhat egy érzelmi, kapcsolati egyezkedés is (Hát apa az ilyen?). A társunk kétségbeesésének észlelése általában akkor is stresszkeltő számunkra, ha maga az eredeti helyzet nem az. Ám ha a tapasztalat közös, akkor a stressz közös megélése szinte mindig létrejön a kapcsolatban. Vagy a helyzet maga váltja ki a partnerekből, vagy ők „gondoskodnak” arról, hogy saját stresszüket – legalább közvetetten – a másik is átélje.

Az egyéni és kapcsolati működés komoly zavara lehet, ha valamelyikük tagadja saját érzelmi reakcióját, esetleg még nyíltan meg is kérdőjelezi, sőt támadja a párját azért, mert az „rémeket lát”. Kutatások kimutatták, hogy stresszkeltő helyzetekben vegetatív szinten a pár mindkét tagja megéli a feszültséget – mégis jelentős különbség lehet köztük ennek tudatos elismerésében… E különbségek miatt ráadásul még növekedhet is a stressz a partnerekben – és így magában a kapcsolatban is. A jelen lévő stressz tagadása szinte a nullára csökkenti a hatékony közös megküzdés esélyét, sőt a kapcsolat maga válik a legfőbb stresszforrássá.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 1. számában olvasható.