A családon – így a kultúrán – belül az egyes szerepek, így a nemi szerepek is egymást kölcsönösen teszik lehetővé. Ha egy családban van egy rendes, akkor kell lennie rendetlennek is – hiszen hozzá képest határozhatja meg önmagát. Ha van egy hangos – és mindenki egyetért abban, hogy milyen ciki, hogy ő hangos –, akkor kell lennie csendeseknek is, akik mellett hangos lehet; és természetesen a csendesek lesznek azok, aki egyetértenek a hangos személy cikiségében, holott részben ők teszik számára lehetővé a hangos szerep betöltését. 

És mindkét, egymást kiegészítő szerepre szükség van. Következésképp, nem szerencsés, ha a komplementer szerepet betöltő személyt – hosszú évek fáradságos erőfeszítéseivel – megváltoztatjuk, átneveljük az ellentétes szerepre. Még pontosabban a „szerencsés” szó sem helyénvaló, hiszen a rendszerszemléletű családterápia kerüli az értékítéleteket: bármit tehetünk, csak ne lepődjünk meg a következményein. Megtaníthatjuk a férfiakat, hogy árnyaltan fejezzék ki az érzelmeiket, osszák meg belső tartalmaikat – hiszen ez leginkább a kulturális nevelés eredménye.

A kisfiúkra rászólunk (pardon: korábban rászóltunk), ha sírdogáltak vagy „lelkiztek”, a lányokat pedig egy buksisimogatással megjutalmaztuk ilyenkor – de akkor ne lepődjünk meg, ha a család férfitagja egy parkolóhelyért folytatott vitában szemét dörzsölgetve visszavonulót fúj. Kulturális értékké tehetjük a férfiak ápoltságát és igényességét, iparágakat is építhetünk rá – csak ne lepődjünk meg, hogy a fürdőszobapolcon a férfikozmetikumok kiszorítják a család nőtagjainak piperekellékeit. 

Ránevelhetjük a férfiakat arra, hogy a nők is kezdeményezhetnek és fizethetik a vacsoraszámlát – de aztán ne csodálkozzunk, ha a kiszemelt pasi vonakodik telefonálni és csak a saját fogyasztását rendezi. Egy „cuki” pasitól pedig ne várjuk, hogy határozott döntést hoz és asszertíven kezel egy konfliktust. Ha pedig rászoktatjuk a férfiakat, hogy minden dátumra emlékezzenek, és ilyenkor tegyék is meg a szükséges intézkedéseket – akkor nem lesz szükségük a párjukra, hogy ilyenkor figyelmeztesse őket: hívd fel Édesanyádat, mert születésnapja van! És válaszul a címben feltett kérdésre: nem, egy macsó nem mosogat. Ha egy macsót választottunk, aztán megtanítjuk mosogatni, ne lepődjünk meg, hogy már nem is macsó. És ilyen formájában talán már nem is lesz vonzó. Lehet, hogy nagyon vonzó férfi lesz – de nem az a macsó, akit választottunk.

A cikk teljes terjedelemben a Mindennapi Pszichológia 2013. 01 számában olvasható