A konfliktus mindig erőrendszerek összeütközése, akár belső lelki szinten zajlik, akár az életünket meghatározó külső színtereken. Legközvetlenebbül a számunkra oly fontos szeretteink, családunk körében, barátainkkal, vagy akár az egzisztenciánkat és létfenntartásunkat biztosító hivatás, a munkahelyi kapcsolatok területén. Szándékok, vágyak, szükségletek, érzelmek, érdekek, meggyőződések csatázhatnak egymással benn, a lelkünkben, vagy kinn, a kapcsolatvilágunkban. Akár belső, akár külső a konfliktus, átérzésének, megélésének idején és a vele való megbirkózás során kedvezőtlen stresszállapotba kerülünk. Azért rossz ez a stressz, mert nincs a helyzetre megoldásunk, beszorulunk, tehetetlenné válunk. Ilyenkor szorongunk, és gyakran debilizáló, butító szorongás állapota vesz erőt rajtunk. Hiába üzeni a stressztörvény, hogy „üss vagy fuss”, éppen ezt nem tehetjük. Egyik sem volna célravezető. Nem is kell ahhoz olyan messzire mennünk, mint az ön által említett világméretű gazdasági, pénzügyi válság, hiszen ennek lecsapódása, megélése is temérdek egyéni, családi, társas környezeti, munkahelyi stb. konfliktusban érhető tetten. Válság és konfliktus ikerfogalmak, noha a válság sajátossága, hogy elkerülhetetlenül változást generál. Míg egy-egy konfliktust rossz viszonyulással az altatás, szőnyeg alá söprés, elodázás sorsára juttathatunk, addig a válság éppen arról szól, hogy a régi módon már nem lehet folytatni az életet, muszáj valahogyan másként viszonyulni, mást tenni, mint eddig. Csakhogy a krízis idején még nincsenek új lehetőségeink a másként cselekvésre. A válságban olyannyira radikális az „így nem mehet tovább” állapota, hogy a változás – jól vagy rosszul, kedvezőtlenül vagy éppen a fejlődést szolgáló módon – mindenképpen megszületik. A kedvezőtlen, ún. distressz állapot viszont már a problémahelyzetek észlelésekor is létrejöhet, és a konfliktusos, krízises helyzetek velejárója.

Selye János nevezi distressz-élménynek ezt a rossz, kellemetlen, ártó stresszt, szemben az eustresszel, az örömteli stresszállapottal, amelynek feszültségeit élvezzük. A distresszben is szeretnénk valamit tenni, hogy a tehetetlenség kínjából kiszabaduljunk, de nem tudunk. Nincsenek hozzá sem külső, sem belső eszközeink. Ilyenkor egyszerre éljük át, hogy ami eddig bevált, az már nem hoz megoldást, új kitörési lehetőségünk pedig még nincs. Megtorpanunk, s azt kérdezzük magunktól: mi legyen? Az ilyen helyzetekre először a stressz testi és lelki tüneteivel reagál az ember. A szervezetünk okos: fölkészül, és mozgósítja energiáinkat a cselekvésre. Gyorsabban dobog a szív, feszül az izom, fölmegy a vérnyomás, stresszhormonok szabadulnak föl,  a máj cukrot és zsírt juttat a vérbe… Mintha a szervezet azt mondaná: rajta, cselekedj, akarom, hogy csinálj valamit! Ha nem vagyunk képesek valamilyen akcióra, akkor a feszültség megmarad, a szervezet csak nagy nehezen tud visszatérni nyugalmi állapotába. Ez a megnyugvást nehezen lelő stresszelt állapot nagyon megterhelő. Ha hosszasabban fennáll, mint például elhúzódó konfliktushelyzetben vagy a válság pangó állapotaiban, akkor kimerüléshez, stresszbetegségekhez vezethet: szorongásos, fóbiás, depressziós állapothoz, álmatlansághoz, magas vérnyomáshoz, gyomorpanaszokhoz stb."