Kedves Attila!

39 éves nő vagyok. Körülbelül két hónapja ismertem meg a mostani barátomat, aki velem körülbelül egyidős. Jó ideig úgy éreztem, minden nagyon szép, sokat igérő: testi szempontból kielégítő ez a kapcsolat, tudunk együtt érdekes programokat csinálni, és mindketten elég hagyományos értékrenddel rendelkezünk és akarunk gyereket. Az utóbbi két alkalom viszont nem tűnt ideálisnak. Mindkét alkalommal kaptam egy szemrehányást, hogy én sokat vitatkozom, az utolsó alkalommal a barátom azt is felvázolta, hogy így nem biztos, hogy folytatni akarja ezt a kapcsolatot, bár úgy váltunk el, hogy azt mondta, próbáljuk meg. A vita tárgya minden alkalommal semmiség volt. Az első alkalommal azon vitatkoztunk, hogy készételt együnk-e vagy készítsünk valami komolyat, a második alkalommal pedig a szósz elkészítésének módján vitatkoztunk. Aztán én borultam ki azon, hogy kidobja a citromot egy használat után, és szóvá tettem. Elnézést, hogy belementem a részletekbe, csak érzékeltetni akartam, mennyire semmiségekről van szó. Nem teljesen értem, mi történik, bár az a sejtésem, most így két hónap után éppen leesik a rózsaszín szemüvegünk, és kezdjük látni egymás hibáit. A vitáról: sajnos máskor is ugyanígy megkaptam ezt a kritikát, hogy és sokat vitázom/veszekszem. (Nem tudom, melyikről van szó, a barátom angolul beszél, az "arguing" szót használja.) Az az igazság, az anyámmal és nővéremmel, akikkel sokat vagyok együtt, mindig vitázunk, aztán pár óra múlva vagy másnap már minden rendben. A barátomban sajnos azt érzem, ezeket a dolgokat túl komolyan veszi, fél a vitáktól. Hiszen mindig lehetnek véleménykülönbségek, és én nagyon nehezen tudnám magamba folytani, ha valami zavar, vagy valamit máshogy gondolok. Az, amit ő konfliktusnak érzékel, számomra inkább szükséges kommunikáció, a probléma kibeszélése. Természetesen megígértem neki, hogy változom, de tudom, megvannak a korlátaim. Régen is kükdöttem ezzel a problémával párkapcsolatban, és többnyire észre sem veszem, ha rosszul reagálok, vagy csak rossz stílusban, vagy túlfeszítek egy problémát. Azonban más problémát is felvet számomra az utolsó találkozásunk (és konfliktusunk). Hogyha ő máris arra gondol, hogy talán nem érdemes folytatni így, hogy viták is vannak (bár a nap nagy része harmóniában és pozitívan telt, ahogyan ezt ő is elismerte), akkor vajon érdemes-e folytatni? Ha nem becsüli azt a sok pozitív élményt amit ettől a kapcsolattól kap, és csak arra fókuszál, hogy néha vitázom? Azzal, hogy a szakítást emlegette, engem nagyon rossz pozícióba hozott ebben a kapcsolatban. Hiszen én nem tudom, tudok-e változni és megfelelni neki. Szerintem egy párkapcsolatban mindig vannak harcok, ezt el kell fogadni. Ha ő azt akarja, hogy én mindent ellenvetések nélkül elfogadjak, ez számomra olyan, mintha kissé dominálni akarná a kapcsolatot (ha nem is tudatosan). Úgy érzem, ha tovább folytatom, és küzdök, hog minden jó legyen, nagyon súlyosan sérülhetek, hiszen lehet, hogy egyszer csak elkap a hév, vitázni kezdek, ő meg hirtelen szakít velem. Talán keresnem kellene valakit, aki elfogad így, vagy legalábis jobban tud kezelni? Beszélgettünk, és azt mondta: magadért változz. Félek, hogy ez nem fog menni. Már sokszor próbáltam. Másrészt azt érzem, behelyettesíthető vagyok. Ha máris a szakítás jut eszébe, muszáj azt éreznem: nem kötődik annyira. Most, hogy ugye "esik lefele a rózsaszín szemüvegünk", elkezdtem azt is érezni, hogy talán én túl temperamentumos, labilis és rendhagyó vagyok számára (én egy kortárs művész vagyok), ő meg túl unalmas, vallásos, szürke és konfliktuskerülő számomra. És ami a legfontosabb: félek, hogy szakít velem, és így súlyosan sérülhetek, hogy évekre visszavetheti az önbizalmam!

Kérem, adjanak tanácsot!

Köszönettel, Psziché

Kedves Psziché!

Sorait olvasva megpróbáltam minél mélyebbre látni mindkét fél részéről. Csupán az egyik szereplő narratívájából meríteni nem könnyű feladat, de mivel Ön meglehetősen részletes leírást adott, ezért sikerült nyomára bukkannom a legfontosabb kulcsszavaknak.

Először is nézzük meg a két legutóbbi vitát. A veszekedések, nézeteltérések utólag visszatekintve sokszor valóban semmiségnek tűnnek – ahogy Ön is fogalmaz. A konfliktust nem is a civakodás tárgya, sokkal inkább a mögötte meghúzódó motívumok váltják ki. Miről is van szó valójában? Arról, hogy az egyikük kész ételt szeretne enni, míg a másik inkább időt és energiát szánna egy kiadósabb ebéd elkészítésére? Ez valóban pitiáner vitának tűnik, ugyanakkor sokat elárulhat Önökről, akárcsak a szósz elkészítése, vagy a citrom kidobása. „Én nem így szoktam” - ez itt a vezérszál. Amennyiben valóban az áll a nézeteltérések fókuszában, hogy a szokásokon különböznek össze, az önmagában nem jelent kezelhetetlen problémát. A fő kérdés az, milyen stratégiát választanak a megoldás érdekében.

Úgy gondolom, az semmiképp sem célravezető, ha csak az egyik fél hajlandó kompromisszumot kötni – csupán a „béke” érdekében. Az egyezség kölcsönösséget feltételez, így azonban csak megalkuvásról beszélhetünk. Ennek elég mindössze kétszer megtörténnie, és máris kialakul egy tanulási folyamat, s ezentúl a konfliktusok „kezelése” a már bevált recept szerint fog zajlani: az egyik fél azt mondja, „Változtatnod kell!”, a másik pedig meg fogja tenni, mert mindketten félnek attól, hogy ha nem tartják magukat a megszokott szerepeikhez, akkor a kapcsolat veszélybe kerül.

Csakhogy a félelem mindkettejük esetében másra irányul. A barátja attól fél, hogy elveszíti Önt, akivel szemben domináns helyzetben van. Ön szintén tart attól, hogy elveszíti a másikat, csakhogy Önben – ahogy le is írta – emellett az okoz szorongást, hogy sérülni fog, mégpedig azért, mert nem sikerült változtatnia, nem sikerült megfelelnie a párjának. Mint látja, a két félelem eltérő irányú és intenzitású.

A barátja valószínűleg azért is említi meg a szakítást, mert attól tart, hogy Ön esetleg nem képes tartani magát az elvárt szerepéhez: nem fogja hagyni, hogy elnyomja Önt, mivel átlátja, hogy az nem megoldás, ha csak az egyik fél változtat. Ellenben amíg azt látja és érzi, hogy Önt ezzel csapdában tarthatja, mindaddig ugyanezt fogja tenni. Jön egy veszekedés, és azt mondja: „Vagy megváltozol, vagy elhagylak.” Valójában nem arra kéri Önt, hogy önmagáért változzon meg, hanem maga miatt – egészen pontosan kettejük, a kapcsolat érdekében. Mert ez a „sablon” csak így játszható tovább.

Az Önök kötődési mintázata eltérő, de ebben a játszmában kiegészítik egymást. Ha továbbra is tartják az „erőviszonyokat”, azzal önmagukat korlátozzák.

Dönthetnek úgy, hogy megváltoztatják a játékot, ezáltal kiderül, hajlandóak-e más szerepekbe bújni (a hangsúly a hajlandóságon, nem pedig a képességen van). Ha nem sikerül, az két dolgot jelenthet. Az egyik az, hogy túlzottan ragaszkodnak a megszokott szerepeikhez. A másik az, hogy rájönnek, lehet máshogy is játszani, csak más szereposztásban.

Üdvözlettel:

Herceg Attila drs.